|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 35 találat | lapozás: 1-30 | 31-35 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Debreczeni László 1995. január 18.A kolozsvári Művelődés folyóirat 1994-ben ünnepelte alapításának 45. évfordulóját. Gyakran jelentkezik tematikus számokkal, így bemutatott egy-egy vidéket, Szilágyságot, Udvarhelyszéket, Szatmárt vagy egy-egy jeles erdélyi személyiséget /Sütő Andrást, Debreczeni Lászlót, Kós Károlyt/, különszám foglalkozott az EMKÉ-vel, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel is. A bukaresti Magyar Kulturális Központban jan. 18-án Szabó Zsolt főszerkesztő ismertette a lengyel-magyar barátságnak szentelt számukat. /Pest Megyei Hírlap, jan. 21./ Ez a Művelődés 1994/11-es száma.1998. június 20.Az erdélyi IKE kiadásában, az Erdélyi Református Egyházkerület támogatásával új sorozatként megjelent Kolozsváron az Ifjú-Erdély, az Ifjúsági Keresztyén Egyesület negyedévi kiadványának első /április-június/ száma. Adorjánai Zoltán a főszerkesztő, Brassai Zsombor a helyettese, dr. Buzogány Dezső a felelős szerkesztő. Nem lesz könnyű újraindítani az Ifjú Erdélyt, melyet az egyetemes magyar művelődéstörténet is számon tart, sok kiváló munkatársa volt, köztük Wass Albert, Gagyi László, László Dezső, Jancsó Elemér, Debreczeni László, Szabédi László, Makkai László, Csetri Elek, Szabó T. Attila, Vita Zsigmond, Gellért Sándor és mások. /Makay Botond: Az Ifjú-Erdély - ötven év után. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 20-21./ Az Ifjú Erdély 1923 és 1944 között jelent meg.1999. március 18.Megtartották Kolozsváron a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság hagyományos díjkiosztó ünnepségét. Venczel Árpád szobrászművészt Kós Károly-emlékéremmel, Dávid István orgonaművészt /a Műemlék orgonák Erdélyben című könyv szerzőjét/ Debreczeni László-emlékéremmel, Miklósi Sikes Csabát Veress Ferenc-emlékéremmel tüntették ki. Miklósi Sikes Csaba /sz. Egeres, 1947/ kultúrtörténész mérnöki diplomát szerzett, a Kolozs Megyei Tervező Intézetnél Kolozsvár épületeivel foglalkozott. Szamosújvár épületeivel is foglalkozott, s e város kapcsán az örménység is érdeklődési körébe került. A fényképészet is érdekelte, továbbá Kalotaszeg. A Korunk Galéria kiállításairól rendszeresen tudósított az akkori Igazság napilapban. A nyolcvanas években elkészítette a Házsongárdi temető térképét. Miklósi Sikes Csaba 1989-ben Magyarországra költözött, Sümegen telepedett le, ahol a városi múzeum szervezője, igazgatója lett. Továbbképezte magát, 1995-ben Miskolcon művészettörténeti diplomát szerzett, Erdély köztéri szobrairól írta diplomamunkáját. Jelenleg készül a doktorátus megszerzésére, az erdélyi fényképezés történetéről szól disszertációja. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 18./1999. szeptember 11.A kolozsvári származású művészeti menedzser, Tamás Gábor szervezésében nagyszabású erdélyi képzőművészeti tárlat nyílik szeptember 12-én a stockholmi Magyar Házban. Az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület /Stockholm/ és a Lencse Tibor Baráti Társaság védnökségével rendezett tárlaton Balla Tibor, Bartos József, Bene József, Bokor Ernő, Brugos Gyula, Dániel Éva, Debreczeni László, Essig Kacsó Klára, Gáll Ferenc, Imecs László, Kocsis Emese Ildikó, Kós Károly, Kovács Károly, Miklós József, Miklóssy Gábor, Molnár Bertalan, Nagy Imre, Paulovics László, Starmüller Géza, Gy. Szabó Béla, Szolnay Sándor és Tompos Opra Ágota munkái láthatók. /Erdélyi képzőművészek kiállítása Svédországban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 11./1999. szeptember 30.A kolozsvári származású lelkes művészeti szervező, Tamás György jóvoltából mondhatni kitárult a világ a magyar képzőművészek és elsősorban az erdélyiek számára. Legutóbb szeptember 12-én nyílt huszonkét magyar képzőművész, Balla Tibor, Bartos József, Bene József, Bokor Ernő, Brugós Gyula, Dániel Éva, Debreczeni László, Essig Kacsó Klára, Gáll Ferenc, Imecs László, Kocsis Emese Ildikó, Kós Károly, Kovács Károly, Miklós József, Miklóssy Gábor, Molnár Bertalan, Nagy Imre, Paulovics László, Starmüller Géza, Gy. Szabó Béla, Szolnay Sándor és Tompos Opra Ágota alkotásaiból kiállítás a Tamás György vezette EMKES és a Mihály Ferenc vezette Lencse Tibor Baráti Társaság szervezésében. A Svédországban rendezett tárlatok sajátossága a demokratikus jelleg. Tamás György gyakran látogat haza Kolozsvárra és szoros kapcsolatot tart az itteni művészekkel. /Magyar képzőművészeti kiállítás Stockholmban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 30./2001. március 30.Nagy segítség lesz ugyan, ha megjelenik, Asztalos Lajos kolozsvári utcanév- és helynévkötete, de a hagyományos használatnak nem segédeszközből, hanem öntudatból kellene származnia, szögezte le Balogh Ferenc, Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság /KLMT/ elnöke. Nagy szolgálatot jelent dr. Gaal György bővebben megjelenő Kolozsvár-kalauza. Megállapítható, hogy a Házsongárd Alapítvány sem tudja megakadályozni a veszteségeket és a rombolást. A folyamatos "őrjárat" itt is elkerülhetetlen, Csetri Elek akadémikus ilyen tevékenységet vár el, sajtójelzésekkel. Balogh Ferenc beszámolt a 400 erdélyi műemléket tartalmazó CD-Rom elkészítésének mai állásáról. Fontos az internetes bemutatás is. Erdély műemlékeinek (kb. 1500), Kolozsvár belvárosának (kb. 1000) és a Házsongárdi temető legalább 600 síremlékének célba vett bemutatása szükséges. Szabó T. Attila: Kolozsvár települése a XIX. század végéig című munkájának is célszerű lenne a reprint kiadása. - A KLMT országos választmányának fontos szerepe volt az aradi Szabadság-szobor újraelhelyezési lehetőségeinek urbanisztikai kidolgozásában, és az erdődi vár-restauráló, valamint az aranyosmeggyesi várkastély-restauráló program konkrét kidolgozásában is. - Szakembergonddal küszködik a BBTE magyar nyelvű művészettörténet-oktatása, mert azt csak két oktató végezheti. A műemlékes (BBTE) szakmérnökképzésre (Keresztes Géza felvetése) egyre kevesebb a jelentkező. - A KLMT-nek három vándorkiállítása (a Kós Károly-, Debreczeni László- és Bánffy Miklós-kiállításokat Takács Gábor készítette) járja sikeresen Erdély különböző településeit, Szabó Zsolt főszerkesztő (Művelődés) irányításával. /Balogh Ferenc KLMT elnök: A KLMT "szellemi műemlékvédelem" vitafórumának felvetései. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 30./2002. február 23.Napvilágot látott Neményi Ágnes Faluszociológia — múlt, jelen és jövő /Alsand Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002/ című munkája, mely az elmúlt évszázad falusi életformájának, útkeresésének hiteles keresztmetszetét nyújtja. Az Erdélyi Fiatalok című folyóirat köré csoportosuló falukutatási mozgalom legjelentősebb eredményeit a harmincas években érte el László Dezső, Demeter Béla, Bíró Sándor, Balázs Ferenc, Jancsó Béla, Debreczeni László, Mikó Imre és a legjelesebb, Venczel József munkássága révén. A szerző bemutatta életútjukat, kutatási módszereiket. Az 1989-es rendszerváltást követően a mezőgazdaság magánosítása ellenére a hazai falu gyakorlatilag visszazuhant a mezőgazdasági termelés múlt század eleji színvonalára. /Kisréti Zsombor: Faluszociológiai ízelítő igényeseknek. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 23./2002. október 26.Kevesebb szó esik Kelemen Lajosról, az erdélyi történetírás 20. századi mentoráról. Neki kellett volna megírnia Erdély történetét. Kolozsvár históriája, az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltára családi levelezéseinek ismertetése, az erdélyi kastélyok és udvarházak, az unitárius egyházközségek története, az erdélyi karzat- és mennyezetfestmények, a Székely Oklevéltár folytatandó kötetei mind-mind olyan témák, amelyekhez az ő tudása és tolla szükséges. Nevezetes városnéző sétái élményszámba mentek. A nagytudású történész-levéltáros élete javarészét a Monostori út 16. szám alatti kicsi lakásban élte le. Érdemes lenne itt egy emléktáblát elhelyezni. Az 1986-ban elhunyt Debreczeni László műtörténész, grafikusművész örökölte Kelemen Lajos íróasztalát. Debreczeni László gyakran meglátogatta Kelemen Lajost és leírta, milyen festmények és metszetek díszítették szobájának falát. Szellemi öröksége egyébként idestova négy évtizede ismert kell(ene) hogy legyen. Erdély érdek nélküli szolgálata - mert ez Kelemen Lajos igazi hagyatéka, szögezte le Sas Péter. /Sas Péter: Kelemen Lajosról tárgyai tükrében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./2002. október 31.Elhunyt Balogh Ferenc (Kolozsvár, 1941. márc. 9. - Kolozsvár, 2002. okt. ), akinek a közügyek intézése életeleme volt, ami, talán családi örökség /apja Balogh Edgár volt/. 1989 után, felhagyva tervezőmérnöki állásával, belevetette magát a közösségi munkába. A rendszerváltás első hónapjaiban elvállalta Kolozsvár alpolgármesteri tisztségét, közben civil szervezetet alapított, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságot, az erdélyi magyar műemlékekre gondolva. 1993-tól az RMDSZ új önkormányzati struktúrájában is munkát vállalt, közben négy évig Kolozs megye tanácsosaként, később pedig az Unitárius Egyház főgondnokaként szolgálta magyar közösségét. Vezetőségi tagja lett az EMKE-nek, tagja volt az EME-nek, s amikor megalakult az Illyés Közalapítvány romániai alkuratóriuma, akkor évekig titkára volt a Közművelődési Szaktestületnek. Aktív szerepet vállalt abban a munkaközösségben is, amely előkészítette a dokumentációt, hogy Kolozsvár központját a világörökség részévé nyilváníthassák. Balogh Ferencet elvitte a gyilkos kór. /Dáné Tibor Kálmán: Balogh Ferenc (1941-2002). = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./ Balogh Ferenc megjelent munkája: Debreczeni László (Monográfia, 1983).2003. november 1.Az erdélyi közélet három nevezetes személyiségének tiszteletére nyílt kiállítás okt. 30-án a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. Építkezők címmel Csutak Vilmos százhuszonötödik, Kós Károly százhuszadik, valamint Debreczeni László születésének századik évfordulóján a kiállítást Kató Zoltán jelenlegi és Kónya Ádám volt múzeumigazgató nyitotta meg. Csutak Vilmos történész, tanár, később iskolaigazgató 1923-tól kezdve haláláig a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója volt. Kós Károllyal közösen néprajzi tárgyú gyűjtéseket, felméréseket végzett, és a székelyföldi levéltárak egységesítésén fáradozott. Könyvillusztrációk, épületek és templomok rajzai, a sztánai ház tervei, vallomások, barátok méltatásai és egy kisfilm állít emléket Kós Károly maradandó munkásságának. Követője, Debreczeni László fáradhatatlanul kutatta fel Erdély mintegy félezer templomát és tornyát, felmérte, lerajzolta azokat. /Demeter Virág-Katalin: Építkezők öröksége. = Krónika (Kolozsvár), nov. 1./2003. december 13.Dec. 12-én az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa Kós Károly és Debreczeni László munkásságára emlékező ünnepséget tartott Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Az Erdélyi Református Egyházkerület két főgondnoka, Kós Károly és Debreczeni László azzal, amit az építészet és a közszolgálat terén végeztek, igét hirdettek a trianoni sokkal, majd a kommunizmus beköszöntésével dacolva. Kós Károly 120, Debreczeni László pedig 100 éve született. Az emlékünnepségen Anthony Gall (Kós Károly építőművészeti hagyatéka), Murádin Jenő (Kós és Debreczeni a könyvművészetben), Sipos Gábor (Két főgondnok), Cseke Péter (Debreczeni László és az Erdélyi Fiatalok), Szatmári László (Debreczeni László életműve) és Karácsony István (Debreczeni László és az erdélyi műemlék-dokumentálás) előadása hangzott el. /Ördög I. Béla: Kós - Debreczeni emlékünnepség. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 13./2005. április 9.Debreczeni László Kelemen Lajos biztatására kezdett még 1927-ben a középkori műemlékek kutatásával foglalkozni. Erdélyt járó útjain több mint 500 település műemlékeit tanulmányozta, örökítette meg rajzain. Rajzkönyvei is igazi műremekek. Rajzainak dokumentáris értéke van, emellett igazi művészi alkotások. A csíkszeredai Mikó-várban kiállított 38 kép ezekből nyújt ízelítőt. A kiállítást Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője, valamint Szatmári László szakíró nyitotta meg. Ebből az alkalomból bemutatták Szatmári László Debreczeni Lászlóról írott könyvét. (Debreczeni László – Erdély vándorgrafikusa. D. L. itineráriuma, 1928–1944). /Debreczeni László vándorkiállítása. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 9./2005. április 28.Április 27-én Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesházban bemutatták a Koós Ferenc Kulturális Alapítvány és a Művelődés szervezésében Szatmári László Debreczeni László című és Erdély vándorgrafikusa alcímű munkáját. Debreczeni László /Marosvásárhely, 1903. dec. 18. – Kolozsvár, 1986. szept. 25./ elhatározta, hogy az erdélyi múlt azon emlékeit, amelyeket nem lehet fizikailag megmenteni, rajzokon, fényképeken megörökíti az utókor számára. Kiszállási naplója szerint ötszáztizenkét helységet keresett fel, ahol templomokat és más műemlékeket örökített meg. /Ördög I. Béla: Könyv Erdély vándorgrafikusáról. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 28./ Jellegzetesen erdélyi sors Debreczeni Lászlóé. Azoké, akik hittek az erdélyi magyar kultúra jövőt biztosító, jövőt formáló szerepében. Fiatalon, alig 24 évesen írta: „Ősi műveltségünk dokumentumait, apáink alkotásait kell óvnunk az elsodortatástól. Nekünk itt Erdélyben nem lehet közömbös, hogy mink pusztul el, ha kultúránk régiségét és eredetiségét e földön bizonyítani akarjuk. Műemlékeinket konzerválnunk kell, mert tartozunk evvel múltnak és jövőnek egyaránt. Ami pedig nem maradandó vagy már nem tartható meg, azt felvételekben kell megörökíteni. Sok, nagyon sok munka vár itt elvégzésre...”. Úgy véli, hogy ezek a feladatok a tulajdonosokra, az egyházakra várnak, miközben sajnálattal állapítja meg, most már konkrétan, a református egyház vonatkozásában, hogy megfelelő nyilvántartás és hozzáértés hiányában, fokozatosan pusztulnak műkincseink. A szerző sikerrel válogat a rendelkezésére álló forrásanyagból, az éppen uralkodó történelmi-társadalmi viszonyok ismeretében tárja fel és méltatja Debreczeni László tevékenységét, villantja fel életének és munkásságának legfontosabb állomásait. A vándorgrafikus 1928. április 4-től 1944. március 13-ig kiszállási naplót vezetett, 512 helységében végezte el a számbavételt, 356 templomot és faépítményt, 476 terítőmintát, 108 ónedény díszítést rajzolt le, 312 esetben végzett alaprajzi felméréseket, szöveges adatgyűjtése pedig 556 lapra terjed. /Németh Júlia: Erdély vándorgrafikusa. Szatmári László Debreczeni Lászlóról. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 30./ Előző kiadás Debreczeni munkáiból: Debreczeni László: Száz rajz /Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1995/2005. május 18.A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság /KLMT/ kétévenként díjazza a műemlékvédelmet és ápolást. A díjazásra három kategóriában kerül sor. A műemlékek helyreállításáért a Kós Károly-, felméréséért, számbavételéért, ismertetéséért a Debreczeni László-, művészi megörökítéséért pedig a Veress Ferenc-díjban részesülhetnek az arra érdemes művészek és kutatók. Idén a társaság által meghirdetett „Épített örökségünk művészi megközelítésben” című nemzetközi fotóművészeti pályázat első helyezettje, Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi történész. Műemlék-felmérő tevékenységéért a nagyváradi Dukrét Géza Debreczeni László-díjat kapott. Kós Károly-díjban az aradi Szabadság-szobor restaurátorai, Kolozsi Tibor, Kocsis Rudolf, Pokorny Attila, Szilágyi László és ifj. Starmüller Géza részesültek. /Murádin Jenő: A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság díjazottjai. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 18./ Dukrét Géza 1942-ben Nagyváradon született és átmeneti kitérőkkel ma is ott él. 1965-ben szerzett tanári diplomát a Babes–Bolyai Tudományegyetem földrajz–biológia szakán. 1993-ban megszervezte a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottságot, majd megalapította a Partium című honismereti lapot. A Partiumi füzetek című helytörténeti könyvsorozatot is ő indította, s szerkeszti azóta is. Már a 35. kötetnél tart, mely az Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében címet viseli, és a napokban jelent meg. Eddig 12 ifjúsági honismereti tábort szervezett, valamint 13 emléktábla elkészíttetése és felavatása körül bábáskodott. Dukrét Géza az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos alelnöke is volt, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Magyar Néprajzi Társaság, az Erdélyi Múzeum-Egyesület valamint a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület Műemléki Bizottságának tagja, tisztségviselője. Évente megszervezi a Partiumi Honismereti Találkozót Nagyváradon és a háromnapos vándor honismereti konferenciát. Dukrét Géza az erdélyi műemlékvédelem egyik alapembere. /Starmüller Géza: Dukrét Géza. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 18./2005. november 9.Romániai viszonylatban 1953–1954-ben készítettek egy átfogó műemlék-jegyzéket, mely 1956-ban jelent meg a Román Népköztársaság Akadémiájának a kiadásában 195 lapon: Lista monumentelor de cultura de pe teritoriul R.P.R. (A Román Népköztársaság területén található művelődési emlékek jegyzéke). Kolozsvár város műemlékei összesen 174 tételt tettek ki. Kolozsvár akkor szerencsés volt, mert az összeírás „felelősi” tisztségét igazi szakember, Debreczeni László töltötte be, s tapasztalatait külön tanulmányban is összegezte: Az 1953. évi kolozsvári műemlék-összeírás építéstörténeti eredményei (Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár–Bukarest, 1957). Amint írta, 284 házszám szerinti műemléket vettek jegyzékbe, közülük válogatták ki a hivatalossá nyilvánított 174 tételt. Ez a jegyzék némely utólagos kiegészítéssel 1989-ig hivatalos maradt. Azután is csak belső használatú listák készültek. 2004 nyarán jelent meg újra a teljes romániai műemlék-jegyzék. Ennek előkészítése már az 1990-es évek elejétől folyt. A kolozsvári Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság például a Házsongárdi temető védelemre javasolt síremlékeinek a jegyzékét állította össze még az 1990-es évek közepén s juttatta el az illetékesekhez. Talán ennek köszönhető, hogy maga a temető egyetlen címként mégiscsak bekerült a jegyzékbe. Hogy végül is ki volt az új jegyzéknek a kolozsvári vezetője, nem sikerült megtudni, de érezhetően nem végezte felelősségteljesen munkáját. Az új jegyzék a Hivatalos Közlöny függelékeként jelent meg román nyelven. A rendeletet Razvan Theodorescu akkori miniszter látta el kézjegyével. Három vaskos, ezer oldal körüli kötet tartalmazza a megyénként összeállított nyilvántartást. Az első kötetben van Kolozs megye, összesen 1382 tétellel. E lista közzététele után a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság több jelzést kapott az egyes tételek pontatlanságával kapcsolatban. Éppen ezért javasolták, hogy erdélyi viszonylatban készüljön el a magyarok lakta megyék műemlék-jegyzékének a lefordított, helyesbített változata. Ilyen irányban tett írásos javaslatot az RMDSZ ügyvezető elnöksége is kapott. Egy év óta még nem kaptak választ. Az új kiadványban összesen 363 tétel vonatkozik Kolozsvárra, tehát az 1956-os listához képest jó kétszeres a bővülés. Azonban szakmai igényesség tekintetében a lista nem megfelelő. Számos ház sarok-jellegéből kifolyólag kétszer is szerepel (mindkét utcánál) a jegyzékben. A régi Református Kollégium még mindig „Ady–Sincai” Líceum – pedig az elnevezésből 1990-ben törölték Ady nevét, s azóta az épületet visszakapták a reformátusok. A II. József, Deák és Vörösmarty, Petőfi, Bem kolozsvári látogatását megörökítő belvárosi táblák nem szerepelnek a jegyzéken. A jegyzék legnagyobb hiányossága a Házsongárdi temető. Más megyékben, nagyobb városoknál néhány síremléket megneveznek. A Házsongárdi temetőnél egyetlen sírt sem méltattak felsorolásra. /Gaal György, a KLMT elnöke: A kolozsvári műemlékek jegyzéke. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 9./2008. január 31.Hatvan esztendős fennállásra emlékezett a Művelődés folyóirat. Az 1948-as induláskor még két kiadvány volt, a Művelődési Útmutatók és a Népművelődés. A folyóirat megélt emlékezetesebb és könnyen felejthető korszakokat is. 1956 derekától Művelődés címmel szolgálta az erdélyi magyar közművelődés ügyét. Időnként kompromisszumok árán is, de megteremtették a lehetőségét (olykor az egyetlent) néprajzi, hely-, művelődés- és nemzetiségtörténeti, képzőművészeti, könyvtár- és természettudományi tanulmányok, kórusművek, színdarabok közlésének. 1990-től a Művelődés– rövid bukaresti vergődést követően immár természetes éltető közegében, Kolozsvárt – fokozatosan megtalálta helyét a magyar, közelebbről az erdélyi magyar kultúrában. Tíz esztendeje kezdte el a Művelődés könyvkiadói programját, azóta évi 3–7 könyvcímmel jelentkeznek, így a szerzők a nagyobb közönséghez is eljutathatják kutatásaik eredményét (elegendő csak utalni a Debreczeni László, a Herepei János, a Balaskó Nándor-életművet közzé tevő sorozatokra, a lassan tucatnyi Művelődés-antológiára, vagy a Kriterionnal közösen kiadott Szilágysági magyarok, illetve az Aranyos vidéki magyarok testes monográfiára gondolni). Emellett vannak a folyóirat erdélyi tájvédelmi, tájtörténeti könyvei, továbbá a Szentimrei Alapítvánnyal közösen kiadott Sztánai Füzetek. Szólni kell a már több mint kétszáz kiállításról, amelyet a Művelődés Galéria-program keretében szerveztek határainkon innen és túl Budapesttől Bukarestig, Nagybányától Temesvárig. /Szabó Zsolt: Az első hatvan esztendő. = Művelődés (Kolozsvár), január/2008. augusztus 6.Debreczeni László beszélt a nyolcvanas évek elején Tibori Szabó Zoltánnak az elveszettnek hitt Herepei János-féle Házsongárd-feltérképezés „kartonjairól”, mondván, újra fel kell tárni mindent, amit lehet, ami még létezik. Tibori Szabó Zoltán fényképezni kezdte Házsongárd emlékeit, több mint háromszáz síremléket fényképezett le, a művészi alkotásokat próbálta meg a jegyzetekbe és a fényképekbe átmenteni. Azokból a többnyire titkon rögzített adatlapokból dokumentum értékű anyag lett. Az anyag publikálása nem sikerült, B. Nagy Margit intette: tessék megtanulni az íróasztalfióknak dolgozni! Amikorra a pusztuló síremlékeket restaurálni lehetett volna, a hatalmas munkát már senki nem akarta vagy tudta felvállalni – Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet kivételével, aki csaknem tíz éve fáradozik azon, hogy a Házsongárd még megmenthető síremlékeit, tumbáit, kriptáit megmentse a jövőnek. Ezt a munkát támogatnunk kell. A Házsongárd Alapítvány nemes céljainak megvalósítása érdekében augusztus 23-án – a stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesülettel együtt – nagyszabású jótékonysági képzőművészeti kiállítást rendez Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet Bethlen termében. Az alapítvány felkérte a világon élő magyar művészeket, hogy egy-egy munkával járuljanak hozzá e kiállítás sikeréhez, amelynek teljes bevétele a Házsongárd Alapítvány munkáját támogatná. /Tibori Szabó Zoltán: Az ősök sírjai. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 6./2009. március 3.Február 28-án tartotta Kolozsváron idei közgyűlését a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT). Gaal György elnök az elmúlt év munkásságáról számolt be. Az ülésszakokon, szakmai rendezvényeken való részvétel mellett kiemelte László Csabának a társaság támogatásával rendezett műemlékeket bemutató két kiállítását a Fehér Galériában. Szólt a májusban Maksay Ádám ügyvezető alelnök rendezte műemlékfelmérő táborokról (Ótorda, Ördöngösfüzes, Nagybacon, Magyarigen, Szék), ahol fiatalokat vezettek be a hagyományos és digitális felmérések titkaiba. Elkezdték egy erdélyi műemlékvédelmi adatbázis felállítását, egyelőre régebbi felvételek rögzítésével. Veress Mihály kivetítőn bemutatta a társaság megújított honlapjának szerkezetét (www.klmt.veres.ro). A közgyűlést megszakítva délben kivonultak a Márton Áron-szobor leleplezéséhez. Délután díjkiosztásra került sor. A Kós Károly-díjat és plakettet Gergely Istvánné tanárnő nyerte el „a Házsongárdi temető műemléksírjainak megmentése és ápolása terén kifejtett munkásságáért”. A Debreczeni László-díjjal és plakettel Murádin Jenő művészettörténészt tüntették ki „műemlékeink múltjának felkutatása és ezek ismertetése terén kifejtett munkásságáért”. A laudációt Kovács András professzor, a társaság alelnöke írta. Befejezésként a két kitüntetett rövid előadást tartott. Gergely Istvánné vetített képekkel szemléltette a Házsongárdban folyó mentési-restaurálási munkálatokat, Murádin Jenő pedig művészeti kincseket feltáró munkájáról vallott. /Gergely Gyula: Közgyűlést tartott a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./2010. január 6.Száz éve született Demeter BélaA gazdaságpolitikus szakíró, falukutató, szerkesztő és jelentéstevő megbízott Demeter Béla 1910. január 6-án született Közép-Erdélyben, a mai Beszterce-Naszód megyében, Somkeréken, birtokos-értelmiségi katolikus családban, a család negyedik fiúgyermekeként. (Heten voltak testvérek, öt fiú és két leány). Székelyudvarhelyen és Désen diákoskodott, majd 1928–1931 között Bukarestben az Államtudományi és Közigazgatási Főiskola politikai-adminisztratív karának hallgatója volt. Itt képezték a köz- és magántisztviselői kart, de ő közgazdasági és szociológiai kurzusokat is látogatott. Így Bukarestben nemcsak a regáti román társadalommal és bizantinus politikai élettel ismerkedhetett meg behatóan, hanem az azt kutató román tudományos világ művelőivel is. Például Dimitrie Gustival, az akkor már európai jelentőségű szociológussal, akinek munkásságát erdélyi magyar lapokban népszerűsítette. Tanulmányai és közvetlen kapcsolatai révén alaposan és szakszerűen tanulmányozhatta Romániának, mint utódállamnak friss társadalmi-gazdasági viszonyait, s így már főiskolás korában, 1930-ban János bátyjával közösen megírták Románia gazdasági válsága című könyvüket. A kibontakozó nemzetközi gazdasági válság kellős közepén, s az abban vergődő fiatal állam társadalmi-gazdasági életéről megfogalmazott, máig érvényes észrevételeik nemcsak döbbenetes ráérzésről, de kutatói tehetségről tanúskodnak, és ígéretes társadalomtudósokat ígérnek kisebbségi sorsba szakadt közösségünknek (...). Demeter Bélát nemcsak a közgazdaság kérdései vonzották, hanem ezekhez kapcsolódva az Erdélyben meginduló falukutatás is. A falukutatás kapcsán sokat és méltán emlegetett Venczel József számára ő teremtette meg azt az alapot, amelyet a Dimitrie Gusti vezette szociológiai intézetben folyó munka ismerete és elsajátítása tett lehetővé, s amelyen később a fiatalabb pályatárs a falu társadalmának kutatását kiszélesítette és elmélyítette. De az ő nevéhez fűződik az Erdélyi Fiatalok főiskolás mozgalom faluszemináriumának megszervezése, aminek első két évben ő volt az elnöke. S bármennyire méltatlanul szorul háttérbe ezalkalommal is az ő szerepe, az mégiscsak igaz, hogy ugyancsak Demeter Béla adta közre 1931-ben azt a kérdőívet, amelynek címe Hogyan tanulmányozzam a falu életét?, ami abban az időben a falukutatás fontos módszertani kézikönyvének bizonyult. Ennek a 400 (és nem 110, mint ahogy egyes tanulmányokban szerepel) kérdésből álló útmutatónak előszavában így figyelmezteti a falukutató munkára vállalkozó fiatalokat: „A magyarság különösképpen kivette részét a történelem leckéjéből. E generáció szemei előtt írták alá a trianoni békeszerződést és mi vagyunk azok, akik fajunk pusztulásának indítóokait legelőször felismertük. Nem akarjuk minden hibáért és bűnért a múltat kárhoztatni, de azért elemi kötelességünk, hogy a múlt eseményeiből levonjuk a tanulságokat.(...) Erdélyben sajátságos helyzettel találjuk magunkat szembe. A falusi parasztság nyomorát még fokozta kisebbségi helyzetünk is. Pedig itt kétszerezett feladat hárul a magyar parasztra. Kizárólag a falu által bukik el, vagy él továbbra is az erdélyi magyarság. Közöttük még van szolidaritás, kulturájukhoz való ragaszkodás és a végletekig való szívós kitartás.(...) Ezért akarjuk mi a szociológia útján elsősorban a falusi nép helyzetét tanulmányozni. Megismerjük a nép életmódját minden vonatkozásban s ezzel kapcsolatban adatokat gyűjtünk össze, amelyekből levonjuk a tanulságokat.(...) Menjünk ki a faluba és ott a szociográfiai kérdőív útmutatása mellett lássunk munkához, megismerve a nép életmódját és egzisztenciális betegségeit. (…) Ha bármilyen vonatkozásban kezünkbe vesszük a falu életének irányítását, csakis akkor tudunk építőmunkát végezni, hogy ha munkaterünket ismerjük. Minden egyes felkeresett faluról két tanulmányt készítsünk. Az egyikben röviden válaszoljunk minden egyes kérdésre. A másik tanulmány pedig ugyancsak a feltett kérdések alapján részletesen foglalkozzék az illető falu egy-egy kérdésével, főleg szociális helyzetével és problémáival. Különös gondot kell fordítanunk a gazdasági kérdésekre.(...) Falvaink nyomorúsága olyan előrehaladott stádiumba jutott, hogy az ifjúságnak feltétlenül tennie kell valamit.,..válaszolunk azokra a kérdésekre, hogy mik a közvetlen teendők a gazdasági, kulturális-népművészeti-,néprajzi-, népköltési- és egészségügyi téren.(...) Ezt az előírást azért kell minden körülmények között respektálnunk, hogy a falumunka egységes legyen.”(4-5.old.) Az útmutató kérdései huszonkét fejezetre tagozódnak, amelyek a következők: I. Történelmi, földrajzi és gazdasági földrajzi kérdések (19 kérdés); II. A falu lakossága (14 kérdés); III. Birtokmegosztás (13 kérdés); IV. Mezőgazdaság (30 kérdés); V. Ipar és kereskedelem (19 kérdés); VI. A gazdasági élet következményei (32 kérdés); VII. Közösségi érzék (10 kérdés);VIII. Műveltség, szokások (29 kérdés); IX. Világnézeti, vallási és erkölcsi kérdések (28 kérdés); X. Népművészet és az ezzel szoros összefüggésben lévő néprajzi kérdések (76 kérdés); XI. Háziipar (20 kérdés); XII. Népegészségügyi kérdések (110). Komoly és rendszeres munka a 400-as kérdéscsomag összeállítása, amely szintén komoly és rendszeres munkára bíztat és sarkall, s ezzel megteremtette a gyakorlati falukutatást. 1931 nyarán báró Bánffy Ferenc birtokán (Csomafája, Doboka, Kide, Kendilóna, Kolozsborsa) Mikó Imrével, Debreczeni Lászlóval és Venczel Józseffel együtt végez faluszociológiai adatgyűjtést és felméréseket. A feldolgozott adatokra, illetve Dimitrie Gusti bukaresti szociológiai intézetétől kapott anyagokra támaszkodva és hivatkozva írta meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című munkáját. Ebben már összekapcsolja a szociográfiát és a riportot, a nagyobb hitelesség és hatékonyság jegyében. A mindössze 36 oldalas füzet öt kis fejezetre tagolódik, figyelemre méltó címek alatt: 1. A falu megközelítése; 2. A vallás; 3. A kapitalizmus; 4. Szociális irányzatok; 5. Útban a cél felé. Üzenet ez egy alakuló új értelmiségi osztálynak, de egyben felhívás is, amely a Mi a teendő? kérdésre válaszol. „A falukérdés ma – szól a felhívás – a világ érdeklődésének középpontjában áll. Minden ország ifjúsága foglalkozik vele, az erdélyi román és szász testvéreink éppúgy, mint a magyarországi és csehszlovákiai magyar testvéreink. Ebből a munkából nem maradhat ki az erdélyi magyar ifjúság sem. A romániai magyarság gazdasági alapja: a magyar falu. Amilyen az ő gazdasági helyzete, olyan az egész romániai magyarságé. A romániai magyarság társadalmi alapja: a magyar falu. Ő a legnagyobb tömege, ő lesz a gerince a magyar iparosságnak, munkásságnak és intelligenciának is. De a magyar falu a romániai magyarságnak a kulturális alapja is. A magyar lélek legősibb, legmélyebb megnyilvánulását ő őrízte meg és csakis ezekből az ősi megnyilvánulásokból tudjuk kialakítani azt a sajátos erdélyi magyar kultúrát, amely az új szín, új emberi érték az egész világ számára.” Demeter Béla 1936-tól a Magyar Népközösség és az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetőségének tagja, s ebben az időben szerkesztette ez utóbbi színvonalas szakmai folyóiratát, az Erdélyi Gazdát, amely a modern mezőgazdálkodás dolgaiban igyekezett eligazítani s hasznos tanácsokkal ellátni olvasóit. A mezőgazdasági szakoktatás szorgalmazójaként nem győzte eleget hangoztatni, hogy a mezőgazdasági tudományos kultúra, szakértelem és sajtó csak úgy válhat az erdélyi gazdatársadalom utánpótlásnevelő intézményévé, ha az enyedi Bethlen-kollégium, a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola s a radnóti katolikus gazdasági iskola végzettjei is a mezőgazdasági továbbképzés olyan intézményeibe is eljuthatnak, mint a Festetics-féle georgikon, vagy a mosonmagyaróvári főiskola, vagy éppen a Nyugat-Európai intézmények. Különlegesen fontosak azok az írások, amelyekben következetesen bizonyítja, hogy az EMGE-nek meghatározó szerepe volt a demokrácia eszméjének meghonosításában. A szabad választás és önállóság gyakorlatának köszönhető a testületiségnek az a gondolata, amelynek segítségével az EMGE éppen a két világháború közötti állapotot és körülményeket is túlélte, és intézményesített hálózatával jelen volt az erdélyi magyarság életében. Közvetlenül a bécsi döntés után, még 1940-ben, Venczel Józseffel együtt megírják visszatekintő, számvető könyvüket az EMGE megpróbáltatásairól Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román imperium alatt címmel. Demeter Béla a könyv első felének szerzője (3–16 old.). Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet szerepköre, célkitűzései és lehetőségei (alcímek: A főhatalomváltozás hatása (3–8 old.); Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet szerepe a megváltozott körülmények között (8–16 old.) címmel jegyzett tanulmány az „ új metamorphosis lényegéről, a nemzetvédelem eszközeiről és irányairól, a százados múlt megidézéséről, új építésről a régi alapokon értekezik” és eljut a végső számvetésig: az 1844-ben alakult Erdélyi Gazdasági Egyesület, „egy évszázad annyi nemzedékének építő munkája most ért el a tetőrakáshoz”. Teleki Domokosék kicsiny köre hatalmasan megbővült. Mikó Imre szervezést sürgető szavai beteljesültek, az EMGE uralmába vette az erdélyi magyar mezőgazdaság terepeit s bátran elmondhatja, hogy ha formailag nem is, de lélekben, együvétartozásban, munkában ma az egész magyar gazdatársadalom gazdasági egyesülete.”(16. old.) Az EMGE évi kiadványai sorában az Erdélyi Gazda (amely havonta jelent meg 32–64 oldalon) után az Erdélyi Gazda Naptára (szintén Demeter Béla szerkesztésében) következik, amelyről elmondható, hogy a legnagyobb oldalszámú és legtartalmasabb naptár, amely valaha magyar nyelven megjelent. A naptár a haladó gazda mindenttudó kézikönyve volt. Az Erdélyi Gazda Naptára 1940-ben megjelent soros számában (56.old.) még részletesebben elemzi mindazt, amit a százéves EMGE jelentett az erdélyi gazdatársadalom történetében: „ Az EMGE ama ritka intézmények közé tartozik, amelyek közel száz éves múltra tekintenek vissza. Ezt a kivételes kort annak köszönheti, hogy az EMGE-ét fontos gazdasági és nemzeti érdekek hozták létre, és ezektől az érdekektől soha nem távolódott el. Éppen ezért, amikor az EMGE történetét akarjuk vázlatosan ismertetni, elsősorban azokat a viszonyokat kell feltárnunk, amelyek megalakulása idején uralkodtak, és amelyek melegágyául szolgáltak.” És végzi ezt a feltárást az Erdély gazdasági helyzete a XIX. század elején, Az Erdélyi Gazdasági Egyesület kezdetei (alcímek: A megindulás, Az első gyakorlati programtervezet, Nehézségek 1848 után, Gr.Mikó Imre szerepe) című részekben. Majd rátér az impériumváltozás utáni helyzetre és feladatokra. A hatalomváltozás következményei című részben újraközli Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet munkája a Román Impérium alatt (Bpest,1940. Patria. 3–6) közös könyvben megjelent Az EGE szerepköre, célkitűzései és lehetőségei című részt, ezzel az érvényes folytonosságot hangsúlyozva, de azt is, hogy az erdélyi magyar társadalmat miként csonkította meg az 1919. február 8-i román földreform: „A földreform a magyar nemzeti vagyont érintette, és a főhatalomváltozás mellett nagy társadalmi problémákat vetett fel: 1. A magyar középosztálynak, amely főleg az állami életben, közigazgatásban talált elhelyezést, kétségessé vált a megélhetése., 2. A volt nagybirtokos vezetőréteg lába alól kicsúszott a föld. 3. A falusi népfelesleg azelőtt a városokban, hadseregben, mint altiszt és gyáripari üzemeknél helyezkedett el, ami az események után hosszú időre lehetetlenné vált. Társadalmunknak tehát jelentős hányada komoly megélhetési gondok elé nézett.”(59–64 old.) Az új magyar szervezkedés irányai, Az EMGE megújulása részekben való fejtegetés után viszont, a Vissza a faluba! jelszavát már azzal a reménnyel erősíti, hogy Nevelkedik a falu új értelmisége (66-67 old.), s ezzel a megszervezhető jövő esélyét is megjeleníti. Az EMGE centenáriumát készíti elő Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája 1942-1943 című számvetés. Előszavában Demeter Béla joggal fogalmazza meg: „...ez az egyesület a magyar föld egyik legcsodálatosabb hajtása. Az a társadalom ugyanis, amelynek problémáit műveli, sohasem tekintette ezt az intézményt csupán annak, amivé alapszabályai jelezték, hanem mindig olyannak látta, amivé az erdélyi föld sorsa és annak küszködő magyar népe rendelte. De bárhogyan is változtak a feladatai, – hol gyomirtást végzett, hol a talajt készítette elő a termékeny eszmék számára, vagy átalakult a testvéri közösség mentsvárává, – alapcélkitűzése mindig ugyanaz maradt: a mezőgazdasági népnevelés. Ebben az egyetlen szóban minden benne van. A cél és annak eszköze is. A fejlődés, a jólét alapja a műveltség. Minden magyarnak, akit ezen a tájon a sors a földhöz kötött, tudnia kell, hogyan gazdálkodjék. Munkájának egyre jobb és különb minőségi eredményével nemcsak az anyagi jólét területén halad, hiszen más az emberi értéke is, más a minősítése is a társadalomban és más a szerepe is a társadalom életében. A falu többé nem az elmaradottságot, hanem a szellemi és lelki tisztasága mellett a legteljesebb és komolyabb életformát is jelenti. Bizonyos, hogy ennek a feladatnak a megvalósulása nemcsak a ma kérdése, hanem a tegnapé éppen úgy, mint a holnapé, mert a műveltség évszázados elmaradottságát sohasem lehet egy-két évtized alatt behozni. Nem lehet különösen akkor, amikor az új építő eszmék, amelyeket be kell oltani a falu lelki életébe, magát a mindennapi kenyér kérdését érintik, tehát az emberi életnek éppen azt a pontját, amelyhez a legmerevebben és görcsösen ragaszkodik. Amit ma biztosnak hisz, azt csak akkor hajlandó megváltoztatni, ha teljes bizonyosságot szerzett a jobb eredményről... Mindez azonban nemcsak az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület gondja. Fel kell vonulnia a társadalom minden szervezett segítő erejének is. Elsősorban az államnak, a földmívelésügyi kormányzatnak, hogy a gazdatársadalom ügyeit igazgassa.., De még sok más állami és szabadtársulási szervezet is van, amely mind a falu kérdéseivel foglalkozik. És így minden olyan állami, vagy társadalmi szervezetnek és intézménynek, amely a falu sorskérdéseit intézi, a legjobb egyetértésben kell együttműködnie, mert csak így kapja meg teljes hitelképességét a nép előtt, és tanításai csak így találnak biztos követőkre.” Az évjelentés bevezetője végül ezzel zárul: „A jelentés legyen bizonyságtétele annak, hogy a közösség szelleme alkot Erdély földjén.”(6–12 old.) Az 1940 utáni, második redivivusát élő, de csak Észak-Erdély területén újra belelendülő EMGE tevékenységét olyan alcímek alatt mutatja be, mint 1. EMGE-tanfolyamok (gépkezelői tanfolyamok, talajerőfenntartás, okszerű vetésforgók, védekezés stb.); 2. A mezőgazdaság közvetlen irányítása (növény- és gyümölcstermesztés, állattenyésztés és egészségügy, birtokpolitika, közellátás, árpolitika és értékesítés stb. 80-87.old.); 3. Az EMGE érdekképviseleti szerepe (kamarai megbízatás, kamarai vagyonkezelés, paritásos bizottságok, adóügyi tanácsadás, terményértékesítési tájékoztató, a termelési jutalmak kiosztása stb. (195-199 old.). A történelem viszont közbeszól, s a szakértelmet felváltó politizálási szándék Demeter Bélát is, bár rövid időre, a cselekvés más mezejére szólítja. Ám 1944. december 1 – 1945. január 2. között újra az EMGE szolgálatában találjuk. Különleges és fontos megbízatást kap az EMGE észak-erdélyi vezetőségétől. Erről Demeter Béla azt írja: „A háborús események és a közlekedési nehézségek miatt az EMGE-központ és a külső hálózat között – mint ismeretes – megszakadt az összeköttetés. Éppen ezért – a gazdakörök és a megyei kirendeltségek munkájának újrafelvétele és folytatása érdekében – megbízatást kaptam az EMGE-direktóriumtól, hogy látogassam meg Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód (vármegyék), és a Székelyföld útbaeső falvait és a megyei kirendeltségeket. Ennek rendjén pedig állapítsam meg a mezőgazdaság jelenlegi helyzetét, különös tekintettel a legsürgősebb tennivalókra.” A Demeter-jelentés egy másolatát az Erdély-ban Magyarországra áttelepedett kommunista politikus, Simó Gyula hagyatékában találta meg Vincze Gábor szegedi történész, és az EGE-EMGE-RMGE, 1844-1994, 150 éves története (2004.) című kiadványban közli először (105–141 old.). Ugyancsak ő jegyzi e kordokumentum margójára, hogy: „Demeter Béla jelentése a XX. századi Erdély történetének egy rövid időszakába nyújt betekintést. Ez a dokumentum nem csupán azért lehet érdekes a mai olvasó számára, mert – az idősebb nemzedéket leszámítva – egy teljesen ismeretlen periódus válhat ismertté a jelentés elolvasása után, hanem azért is, mert – ellentétben azokkal a Romániában vagy Magyarországon megjelent visszaemlékezésekkel, amelyek érintőlegesen kitérnek Észak-Erdélynek erre a négy hónapjára is – Demeter jelentése nem a politikum szférájával foglalkozik, hanem – az EMGE vidéki kirendeltségeinek helyzete mellett – az „észak-erdélyi köztársaság” egy részén uralkodó „közállapotokat” mutatja be.” Ez a Demeter Bélára bízott feladat tömör és pontos megfogalmazása, amihez nem csatolhatunk mást, mint a jelentés összegező megállapításait, vagy talán elegendő, ha csak a legszükségesebb tennivalókat megfogalmazó záradékot: „ A helyszíni tapasztalatok alapján Észak-Erdély teljes gazdasági összeomlását csak úgy kerülhetjük el, ha az illetékes tényezők azonnal cselekednek: mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi munkaerő, közlekedésügyi, pénzügyi és biztonsági tanács megalakítása. Minden egyes kérdésnek hozzáértő szakember legyen a vezetője, akik a politikai szempontok alapján dolgoznak. Ezeknek a hivatása a tavaszi mezőgazdasági munkálatok megszervezése, az észak-erdélyi iparvállalatok megtekintése, üzembehelyezése, nyersanyagról történő gondoskodás, a közrend teljes helyreállítása, az árucsereforgalom megszervezése stb. Ha egy ilyen szerv létrehozása bármilyen akadályba ütközne, akkor egy termelésügyi kormánybiztos kinevezése szükséges, és a többi reszortok, mint ennek olyan osztályai működnek. Éppen így múlhatatlan két gazdasági összekötő kinevezése, az egyik az Alföld, a másik Románia irányában. Ne felejtsük el, hogy a tavaszi mezőgazdasági munkálatok megszervezésére alig két hónap áll rendelkezésünkre, és ha idejében nem történik intézkedés, úgy a gazdasági helyzet véglegesen lejtőre jut.” 1945. augusztusában már mint a budapesti Békeelőkészítő Osztály szakreferense dolgozik. Többszöri erdélyi beutazása és felmérése, tapasztalatok összegezése után készíti el azt az összefoglaló tanulmányt az erdélyi magyar kisebbség gazdasági és oktatási intézményrendszeréről, amelyben utoljára az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület helyzetéről is ír. „ Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület – az EMGE – az első világháború előtt a nagybirtokosok érdekképviselete volt. A kisebbségi élet nyomasztó szükségei azt parancsolták, hogy az egyesület az egész, az erdélyi magyarság 80%-át tevő gazdaközönséget magában foglalja. 1936 óta új keretekben, teljes közösségi szellemben vette föl a szervezés, oktatás és irányítás munkáját. A bekövetkező változások rendjén az Egylet 1940-ben két részre szakadt. A dél-erdélyi EMGE Nagyenyed központtal a legsúlyosabb elnyomatást élte át, négy éven át közgyűlés tartását sem engedélyezték a román hatóságok, vezetőit pedig állandóan üldözték. Észak-Erdélyben a magyar uralom nagy fejlődést indított meg. Mind az ismeretterjesztő, mind a termelő és értékesítő szervezetek s ezek berendezései új munkaterületeket nyitottak meg a tanulni vágyó magyar gazdaközönség előtt. A háború utolsó, majd befejező fordulatai megakasztották a megindult fejlődést, Erdély sorsának eldőlése viszont összekapcsolta a két részre szakadt egyesületet. Megtépázott állapotában az erdélyi magyarság politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség vette szárnyai alá az EMGE-ét.(...) Az egyesület vezetősége tisztán látja, hogy a lét vagy nemlét kérdése előtt áll, mert anyagi eszközei hiányzanak, hogy az Egyletet munkára lendítse. Folyóiratát, az Erdélyi Gazdát, nem tudja megjelentetni.” E sötét valóságnak tudatában, mégis a feladatok fényében próbálja megfogalmazni mindazt, amit a tudás és felelősség birtokában nem hallgathat el. Azt, hogy az erdélyi magyar gazdatársadalom szempontjából milyen létfontosságú feladatok elvégzése hárul az EMGE-re a XX. század közepén. Ha hagyták volna élni az EMGE-ét. S ha hagyták volna élni Demeter Bélát is. Rehabilitációs szándékunknak nyilván része Demeter Bélának, az elfelejtett kisebbségi politikusnak és a béketárgyalások megbízott szakreferensének tevékenységét és hátrahagyott, ismert vagy még lappangó írásos hagyatékát is részletesen felleltározni, megismertetni és méltó helyére tenni. De nyilván ez már egy más tanulmány részét képezné. Vállalva a tévedés kockázatát is, valakiknek lelkiismereti feladatuk kellett volna hogy legyen eddig is a hiátus kitöltése. De íme megteheti ezt az utókor is, akit kíváncsivá tett ennek a jövőjéhez szükséges életműnek és hagyatéknak a teljes ismerete. Talán! De addig is érvényes az eleven lekiismeretbe és tudatba vágó kérdés: ki és mikor fogja rehabilitálni Demeter Bélát?! Hiszem, hogy mi már elkezdtük annak folyamatát, amelyet kitartóan folyamatossá kell tenni. Hiszen 1993-ban, Magyarország első demokratikusan megválasztott miniszterelnöke, Antall József már megelőzött mindenkit, elsőnek vállalva hivatalos tisztségében mindazt, amit elsősorban az erdélyieknek kellett volna vállalni: egy erdélyi magyar áldozat (vértanú?) rehabilitációját. 1993-ban Budapest egyik utcáját nevezték volna el róla, ha nem szól közbe a súlyos, halálos betegség. Hogy az egykori lakóházának falán, a budapesti Kecskeméti utcában emléktábla emlékeztessen Demeter Béla életére és hagyatékára, azt az 1994-es parlamenti választások eredménye hiúsította meg mindmáig szégyenletesen, de nem végérvényesen. Kónya-Hamar Sándor. Forrás: Szabadság (Kolozsvár) 2010. december 24.Lassan elnémulnak a felső-marosmenti harangokJódtelep az egyetlen kimondottan magyar falu a Felső-Marosmentén. Jó félszáz kilométeren keresztül, Disznajó és Maroshévíz között, e kis sziget lakói kivételével már csak mutatóban maradt pár magyar család. Ezek leszármazottai is többnyire románul beszélnek, és az ortodox templomot látogatják. A Bánffyak, Kemények, Éltetők egykori birtokain az általuk behozott jobbágyok utódai kerültek többségbe. Hívek híján a református egyház kénytelen volt eladni a dédai parókiát, beletörődni a szalárdi fatemplom pusztulásába, mint ahogy az ellen sem tehet, hogy a csodálatos palotailvai templomban is fúj a szél a padsorok között. Maros völgye maroknyi reformátusságát Disznajótól Palotailváig Nagy Ferenc jódtelepi lelkipásztor szolgálja, míg maroshévízi kollégája, Balla Árpád a gödemesterházi hívekben tartja a lelket. Mindketten tudják: a leépülés megállíthatatlan, megfékezése mindössze ideig-óráig járhat sikerrel. Hívek hiányában eladták a parókiát Disznajó a Maros völgye utolsó színmagyar települése. Jódtelep kivételével a következő ötven kilométeren található falvakban egészen Maroshévízig a románság és az ortodoxia uralkodik. Dédán, a Monarchia kiépítette vasúti csomópontnak számító községközpontban ma már mindössze három református él. Pedig egy évszázaddal korábban, 1905-ben a magyar állam még parókiát is építtetett az akkor jelentős számú kálvinista gyülekezetnek. Az egyháznak sikerült visszaszereznie az évtizedek során kocsmának, szövetkezeti épületnek, fogorvosi rendelőnek, majd iskolai laboratóriumnak használt ingatlant, de hívek híján kénytelen volt eladni az önkormányzatnak. A Jódtelepről lejáró Nagy Ferenc már csak úrvacsoraosztáskor toppan be az Ördögh családhoz, ahol az istentiszteleteket tartják. „El sem tudom mondani mennyire felemelő érzés, amikor ünnepek alkalmával eljön a tiszteletes úr, és az édesapám portáján szolgál” – lelkendezik Şandor Ibolya. A vegyes házasságban élő asszony azonban nem várja meg a sátoros ünnepeket; van, amikor autóba ül, és elmegy Holtmarosra vagy Jódtelepre istentiszteletre. Máskor meg férjét követi a helyi ortodox templomba. Mint megjegyzi, jó viszonyt ápol a helyi románokkal, akik ódzkodnak attól, hogy vallása vagy nemzetisége miatt sértő megjegyzéseket tegyenek rá. Dédán mindössze három református él, de nem sokkal fényesebb a helyzet a szomszédos Dédabisztrán sem, ahol nyolc gyülekezeti tagot tartanak számon. Azok is idős emberek, gyermekeik sem magyarságukat, sem vallásukat nem őrizték meg. Pedig az anyakönyvi adatok alapján, valamikor itt is népes magyar közösség élt. Galonyán már csak Kemény báró egyik leszármazottja, a Magyarországról hazaköltözött Nagy Géza képviseli a vallási és nemzeti kisebbséget. A középkorú férfi a turizmusból próbál megélni, és a jódi istentiszteleteket látogatja. Ezt teszi az a néhány ratosnyai református is, akinek egy-két kilométert kell gyalogolnia a községközponttal összenőtt Jódtelepig. Nagy Ferenc valamikor kijárt a vízi erőmű építésénél dolgozó, barakkokban élő munkásokhoz. Ma viszont már nincs akihez. „A székelyföldi munkások mind hazatértek falujukba, ma már egyetlen református sem dolgozik a gátépítésen. Van viszont néhány magyar nő, aki éppen Jódtelepről ment férjhez egy-egy moldvai munkáshoz” – meséli a lelkész, aki bár furcsállja, nem kommentálja a menyecskék döntését. A szomszédos Borziatelepen valamikor még élt egy református. A völgyön felfele haladva, Andrenyásza szintén fehér foltnak számít. A legutóbbi népszámláláskor a falu egyik lakója reformátusnak vallotta magát, de aztán kiderült, hogy lényegében jódtelepi. Fia, Forró Ferencz József hiába visel ennyire hangzatos magyar nevet, már csak románul hajlandó megszólalni, és az ortodox templomot látogatja. Szalárd, az államosított falu A második világháború előtt talán senki nem jósolta volna meg, hogy a múlt század elején komoly fejlődésnek induló Szalárd telep 2010-re szinte teljesen kiürül. Mára nemcsak a többségi, református magyarok tűntek el a faluból, de román család is alig maradt. A völgyet hétvégi házak és a Marosvásárhelyről, Szászrégenből kiérkező nyaralók népesítik be. „Valamikor mind ipari, mind egyházi szinten nagy versengés volt a két párhuzamos völgy, Szalárd és Jód között. Szalárdon több református élt, mint Jódtelepen, 1908 után egy kis fatemplomot építettek. Az első világháborúig csaknem tizenkét kis fűrészüzem működött a faluban. Ma már üzemek sincsenek, lakók sem maradtak” – állapítja meg Nagy Ferenc. A lelkész megítélésében Jód azért maradhatott meg, mert az ide telepített dolgozóknak az erdő- és gyártulajdonos Bánffy család házhelyeket adományozott. A Szalárd völgyén ellenben a munkásokat és családjukat bérházakban szállásolták el. „Miután az első világháborúban felrobbantották a gátereket, a magyar munkáscsaládok egy kivételével, mind elhagyták a falut. Nem rendelkeztek házzal, házhellyel, nem volt, ami a településhez kösse őket” – véli a lelkész. A gyülekezettel együtt a fatemplom is elpusztult, harangja vélhetően a mintegy három kilométerrel odébb fekvő Palotailvára került. Református hívek, ortodox szokások Palotailva az egyházmegye legfiatalabb gyülekezetei közé tartozik. Az itteni reformátusok többsége a második világháború idején telepedett le a fejlődésnek indult faluba. Felszámolva a szalárdi fűrészgyárat, a magyar kormány a jobb fekvésű Palotailvára telepítette át a munkatelepet, és vele együtt a dolgozókat is. Ahogy azonban a leányegyházközségnek nincs múltja, jövője sem igen lesz. A 64 lelket számláló gyülekezetből sokan elrománosodtak, de azok is átvették az ortodox szokásokat, akik a református templomot látogatják. „Haláleset után hat hét, majd hat hónap múlva megemlékeznek a távozottról. A tehetősebb családok ilyenkor megkínálják a gyülekezet összes tagját kaláccsal, üdítővel, szeszes itallal” – sorolja a románoktól átvett szokásokat Nagy Ferenc, aki szinte minden egyes keresztelőt, házasságkötést és temetést két nyelven celebrál. Mint meséli, már azzal is szembesülnie kellett, hogy a konfirmálni készülő gyerek románul válaszolt a kérdéseire. Viszont sokak kellemes meglepetésére nem egy ortodox román kisiskolás volt hajlandó magyar versikét tanulni, és ünnepi alkalmakkor fellépni a református templomban. „Sajnálatos módon nagyon érződik, hogy nem tősgyökeres közösségről van szó. Itt nincsenek hagyományok, a vasárnapi istentiszteleten kívül nem zajlik egyházi élet” – panaszolja a kéthetente Palotailvára látogató lelkész. Nagy Ferenc szerint nemcsak az a fájó, hogy egyes gyülekezeti tagok képesek az egyháztól kapott karácsonyi csomagjaikat átvételük után néhány perccel eladni, és a pénzt elinni, lehangoló jelenség az is, hogy a hatalmas templomban mindössze nyolc–tíz ember kíváncsi az igére. „Ennyi emberrel szinte olyan, mintha üres lenne” – mondja a Debreczeni László – az Erdélyi Református Egyházkerület építésze – tervezte, és a második világégés ideje alatt magyar katonákkal felépíttetett, majd 1954-ben felszentelt templomra a lelkész. A hideg beálltával némileg változik a helyzet: istentiszteleti célra a jóval szűkebb toronyfeljáratot használják. Az impozáns, Kós Károly-stílusban megálmodott és felépült hajlék a hegyvidék és Erdély építészeti jegyeit viseli magán. A 18 méter hosszú és 23 méter magas tornyával az épület csodálatosan ötvöződi a kő- és faelemeket, melyeket a telekkel együtt báró Bánffy Dániel adományozott az államosítás előtt. A kéthetente együtt imádkozó néhány idős embernek jelentős ünnep Isten házában összegyűlni. „A fiatalok egyáltalán nem járnak templomba, csak mi, vének. De számunkra ünnep, amikor Jódtelepről eljön a tiszteletes úr, és magyarul hirdeti az igét. Advent előtt az esperes is ellátogatott hozzánk, akkor legalább negyvenen gyűltünk össze a templomban” – mondja Simon Márton. Az idős gondnok, akit 1959-ben a fűrészüzem „csalt el” a színmagyar Mezőcsávásról, büszkén vallja: azon kevesek közé tartozik, akiknek egész családja – fia, menye, unokái – megmaradt magyarnak. Az idősek kitartanak Hasonló a helyzet a völgy legfelső, magyarok lakta községközpontjában, Gödemesterházán. A hozzá tartozó két kisebb faluban, Nyágrán és Mesterházán egyetlen református sem maradt. A gödei, szintén fogyatkozó magyarokat az különbözteti meg az ilvaiaktól, hogy ők nem az iparosításkor telepedtek meg a Maroshévíz közelében fekvő faluban. Templomuk ugyan nincs, de ez nem a mai megcsappant, mindössze tucatnyira tehető lélekszámnak tudható be. „Valamikor jóval többen éltek itt. Annyian, hogy nem voltak képesek megegyezni abban, hogy Bánffy báró a Maros jobb vagy bal partján adományozzon telket a leendő templomnak. Addig vitatkoztak, míg jött a háború, majd az államosítás” – meséli Balla Árpád, hogy miként maradtak a gödemesterháziak istenháza nélkül. A maroshévízi lelkész minden hónap első vasárnapján a Kolpinszki család házában szolgálja öregedő híveit. „A fiatalság, sajnos, nem veszi komolyan a hitéletet. Az öregek viszont szorgalmasan eljárnak, még azok is, akik szinte már semmit nem hallanak a prédikációból” – világít rá a nemzedékek közötti ellentétre a hévízi lelkipásztor. Mivel az egész Felső-Marosmentén alig-alig akadnak Simon Mártonok, Şandor Ibolyák meg idős, de a hitéletükről semmi pénzért le nem mondó hívek, a reformátusokat szolgáló lelkészek nem bízhatnak a beolvadás visszafordításában. „Ezt a folyamatot megállítani nem lehet, de még csak megfékezni sem. Itt nincsenek befektetők, nincsenek munkahelyek, nem létezik faluturizmus. Magyar reformátusok még vannak, de ki tudja, meddig?” – fogalmazza meg a költői kérdést a Maros-völgyi szórvány lelkipásztora, Nagy Ferenc. Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár) 2011. november 5.Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére. Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak. Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály. Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába. Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek. A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt. Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el. Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását. 1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett. A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el. A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása. A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak. A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”. Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében. A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke). A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán. Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett. 1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák. 1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez. A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára. Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről. Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére. A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.) Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral. A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét. Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel. SAS PÉTER Szabadság (Kolozsvár) 2012. március 3.Gyakorlatilag a transzszilvanizmus továbbélését, érvényét vizsgálom a művészeti jelenségekben”Banner Zoltán művészeti író, műkritikus, költő, előadóművész nyolcvan éves – köszöntjük a szerzőt – Kerek évfordulókon rendszerint összegezünk, értékelünk. Melyek voltak azok a meghatározók, amelyek irányítottak, – jó értelemben – vezethettek? – Nem tipikus az esetem – mondja Banner Zoltán --, ezért mindenekelőtt azokat a meghatározottságokat említeném, amelyek végigkísérték egész pályámat. Első: szépírói, főként költői ambíciókról váltottam át művészeti írásra, kezdetben radikálisan, tehát teljesen elhallgatva, majd két évtized után (1950–1970) visszatértem a versíráshoz is, de csak 1987-ben jelent meg első verseskötetem, az Ólomharang. Mindazonáltal a művészeti írás műfajait is, a művészettörténetet is szépírókéntkívántam művelni, kezdőként szememre is vetették ezt az idősebb képzőművészek közül néhányan. Az előadóművészetre azért vetemedtem – 1964-től rendszeresen –, mert a költő „dübörgött’’ dühöngött bennem, s legalább mások jó verseinek tolmácsolásán keresztül szerettem volna érvényesíteni ítélő-beleérző képességemet. Ez a képesség mindenképpen előnyt jelentett abban, hogy a képzőművészek habitusába bele tudjak helyezkedni, s némileg belülről is elemezni tudjam a műveiket. – A „második’’? – Mivel 1949-ben kiutasították az országból a magyar állampolgárságú László Gyulát, Entz Gézát és Felvinczi Takács Zoltánt, az egyetemre való felvételim idején, 1951-ben, és egy jó darabig később sem létezett művészettörténet szak, sőt kurzus sem. Így a történelem—filozófia szakon kezdtem meg tanulmányaimat, de még abban az évben a filozófia szak is megszűnt. Tehát esztétikára sem szakosodhattam. Végül is történelem szakos hallgatóként mélyedtem el a művészettörténeti korok és jelenségek tanulnányozásában. Minden ilyen és művelődéstörténeti szemináriumi dolgozatot én vállaltam el, ezért aztán államvizsga után, 1955-ben ott is tartottak a Bolyai Egyetem történelem—filozófia karán, hogy majd én legyek egy idő után a művészettörténet előadója. Talán az erős történelmi betekintések vagy alkati meghatározottság folytán a történelmiség tiszteletben tartása, a történeti szempont, az idő és a fejlődés iránti elkötelezettségem lett másik alapvető meghatározottsága tevékenységemnek, folyamatosan. – És harmadrészt? – Az első pillanattól tudtam, hogy engem kizárólag a magyar, ezen belül pedig az erdélyi magyar művészetérdekel, a legkorábbi korszakaitól kezdve, s kacérkodtam is mind a középkorral, mind a barokkal. De hát az ötvenes—hatvanas évek politikai, kulturális, tudományos viszonyai között ez eltemetkezést jelentett volna. Már az ötvenes évek közepén „megcsapott’’ viszont a kortárs erdélyi művészet gazdagsága és a vizuális művészetnek az anyanyelvi műveltséggel, megtartó erejével egyenrangú fontossága. Ezért – ha nem is programszerűen, de hallgatólagosan – felosztottuk egymás között a 20. századot: Murádin Jenő elsősorban a század első felével foglalkozott, én pedig a második felére összpontosítottam kutatásaimat és publikációimat. – Hatvan év az erdélyi művészetért, és Kolozsváron is, Békéscsabán is úgy, hogy az egyetemes magyar kultúráért. Nagyformátumú, koherens életmű, amely nagy lendülettel gyarapszik tovább. Hogyan oszthatnánk szakaszokra – a szerző felől? – 1953. első művészeti cikkeim megjelenése Litteczky Endréről és Popp Aurélról, tehát a szatmáriakról. A kezdet. Aztán első publikációim és körülbelül 1965 között, a szakkönyvekből való felkészülést követően elkezdődött a művészektől, a műtermekben, a beszélgetésekből tanulás. Elsősorban, mint az UTUNK ifjú művészeti szerkesztője, újságíróként gyakoroltam a szakmát. Ekkor alakult ki esszészerű stílusom. Műteremlátogatásaimban, idősek születésnapi köszöntéseiben, lírai jegyzetekben, tárlatkrónikáimban – gyakorlatilag a szaknyelvet és a művészeti jelenségek értelmezésének a módját tanultam, gyakoroltam. Ekkor még idősebb kollégák is működtek, például Ditrói Ervin, a Művészeti Múzeum igazgatója, Andrásy Edit, Pattantyús Károly, és leginkább – éppen halála előtt a legszínvonalasabban – Borghida István. Majd Engelné Szabó Ilona, ő volt a legmélyebb és legtárgyilagosabb, de sajnos nem volt túlságosan termékeny, és korán meghalt. Tőlük is tanultam, amit csak lehetett. Szemléletet Debreczeni Lászlótól is, de a szocreál szemléletet, amelyet ők szükségszerűen alkalmaztak, nem tudtam magamévá tenni. Én igyekeztem a modernség felé nyitni, és egyben színesíteni a művészeti köznyelvet. Természetesen sokat jelentettek a Magyarországról beszivárgó művészeti kiadványok, főleg a művészeti folyóiratok, a Műterem – később Művészet – és a Művészettörténeti Értesítő. Ezeken keresztül értesültünk, bár közvetve, arról, hogy: mi történik az európai művészeti életben, hiszen utazni, tanulmányutakat tenni egyszerűen lehetetlen volt. 1967-ben, 35 évesen jutottam ki először külföldre: a Szovjetunióba, két év múlva Magyarországra, majd Ausztriába. – A második korszak kezdete? – A nagyobb formák – tanulmány monográfia – iránti vágyam lassú teljesülése, 1968-1972 között. Popp Aurél atyai jóbarátom volt, úgy is, hogy apám rajztanára volt. Sokat jártam hozzá, meg is hagyta a családjának, hogyha valaha könyvet akarnak jelentetni róla, azt én írjam. Meg is írtam még 1957-ben, de a történelem belerondított első könyvem megjelenésébe. Raoul Şorban elorozta tőlem a kiadói megrendelést, vele kellett dolgoznom úgy, hogy 1968-ban teljes dokumentációmat át kellett adnom neki, és ő írta meg a szöveget a saját kincstári nacionalista szájíze szerint. Második kis könyvem Nagy Albertről és a harmadik, már teljesebb kismonográfia Mattis-Teutsch Jánosról szintén románul jelent meg először, mindhárom a Meridiáne Kiadónál. Csak amikor a Kriterionnál elindult a művészeti monográfiák sorozata, akkor láthatott nagyvilágot a Mattis-Teutsch könyv. Ez volt tehát az első magyar nyelven megjelent könyvem, 1972-ben, és jelentem alássan ekkor már 40 éves voltam... Ha a szépirodalomnál kötöttem volna ki, talán már a harmadik vagy negyedik kötetemnél tarthattam volna, mint nemzedéktársaim, sőt, mint a fiatalabbak. – A harmadik korszak? – Mondjuk első magyarul mejelent könyveimtől, és egyben első szerzői sikereimtől – Mattis-Teutsch, Csillagfaragók, Szervátiusz Jenő –, tehát 1972–74-től 1988-ig, emigrációmig vezethető. Ebben az időszakban nem csak monográfiák jelennek meg, hanem első szépirodalmi köteteim is: első verskötetem (Ólomharang, 1982) és a széleskörű visszhangot vert Kié vagy, Ausztrália? Ráadásul ekkor jutok előadói művészi pályám csúcsára: Bartók-estemmel, Szarvas-ének, 1970, a Petőfi a hídonnal 1972-ben, a Lakomával 1975-ben, a Tűzkörrel 1978-ban stb. – Ebben a másfél évtizedben tudatosan és tervszerűen kívánom a magyarországi és az európai műveszeti köztudat elé tárni az erdélyi művészet velük egyenrangú minőségeit, és noha alig lehet ezt kifejteni: mégis, örökké sejttetni az erdélyiség, az erdélyi gondolat és lélek megtestesülését. Gyakorlatilag a transzszilvanizmus továbbélését, érvényét vizsgálom a művészeti jelenségekben, és mire 1987-ben eljut hozzám a budapesti Képzőművészeti Kiadó megrendelése a „nagy könyvemre’’ (Erdélyi magyar művészet a XX. században, 1990), ki merem mondani pédául a „székely festőiskola’’ létezését. Azóta többbször is kifejtettem a jelenséget szóban és írásban, és világosan kirajzolódik elém az erdélyi magyar művészet utolsó 85 évének a földrajza, szellemi térképe. Erről is beszélek majdnem minden magyarországi kiállítás-megnyitómon. Az UTUNK művészeti szerkesztését nagy élvezettel végeztem, nagyon szerettem a munkámat, s azt hiszem, a kollégák is szerettek, hiszen pontosan tudtuk egymásról, ki kicsoda és mit akar. Létay Lajos megértésének köszönhetően nemcsak szerkesztőként, hanem előadóművészként is rengeteget utazhattam (az országban), mozzanataiban tapasztalhattam meg a nemzedékek, stílusok, szemléletek, ízlés, közönség változását, a művészeti élet kibontakozását. Persze korlátaim is ekkor jelentkeztek: értésem és ítélőképességem az avantgárd második hullámánál megtorpant, a hetvenes évektől kezdődő egyetemes trendek követésére (felismerésére), elemzésére képtelen vagyok, bár igyekszem minden új jelenséget feldolgozni. Várom az új művészetíró nemzedéket, hogy ezt a kort úgy kövesse, mint én az enyémet. Te már ide tartozol, s ennek nagyon örülök. – És a negyedik? – Szükségszerűen új, negyedik korszak kezdődik 1988-as elköltözésemmel, noha csak a lakáscímem és telefonszámom változott. Amúgy – felölelve persze tisztességgel befogadóim, Békés megye művészeti feladatait –, ugyanazt folytatom, amit félévszázada megkezdtem. Egyre-másra írom az erdélyi művészek kisebb-nagyobb monográfiáit, de igazából legfőképpen az összefoglalás, a behordás feladatai érdekelnek. Örülök, hogy egyfajta „művészettörténeti hármaskönyvet’’ már magam után hagyhatok: 1. Erdélyi művészet a XX. században (1990), Teremtő önvédelem. Az erdélyi magyar naivok művészete (2005), 3. Szó, eszme, látvány. Ötven erdélyi magyar művész írásai (2002). De szeretnék még külön az elmúlt ötven év szobrászatáról írni egy könyvet, illetve kimerítően kifejteni a képzőművészeti transzszilvanizmus történetét, fogalmát, dimenzióit. Talán szerkesztői és művészetírói munkásságom személyes hangú emlékiratát is meg kellene írni, úgy, mint a most megjelent pódiumnaplót. Banner Zoltán (művésznevén egy ideig Beleznay) 1932. július 12-én Szatmárnémetiben született. Szülei dr. Banner Antal és Unger Ilona; felesége Papp Mária, zongoratanár (1962); gyermekei Zsófia (1965), Géza (1970). Középiskolai tanulmányait a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végezte (1951). 1955-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi kara Történelem–Filozófia tanszékén szerez bölcsészdiplomát. 1955-től 1957-ig ugyanott tanársegédként tevékenykedett, majd főelőadó a bukaresti Oktatás- és Művelődésügyi Minisztérium nemzetiségi főosztályán (1957–1958). 1958 és1987 között a kolozsvári Utunk című irodalmi-művészeti hetilap művészeti rovatvezetője. 1988-tól Magyarországon él. Főmuzeológus a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban (1988–1999). 1994-től 1997-ig a Tessedik Sámuel Főiskola Vizuális-nevelési Tanszékének tanszékvezető tanára. Kutatási területe a XX. századi és a kortárs magyar művészet, különös tekintettel az erdélyi magyar és a Békés megyei régió művészetére. Tevékenységét három területen fejti ki: művészeti íróként-művészettörténészként, költőként és előadóművészként. Több mint ezer tanulmány, cikk, katalógus-előszó szerzője, rádió- és TV-műsorok szerkesztője illetve szereplője. Művészetszervezői tevékenysége kiemelkedő, mind Romániában, mind Magyarországon számos képzőművészeti kiállítást rendezett, művészeti katalógust szerkesztett; rádióban, televízióban is bemutatta, népszerűsítette és népszerűsíti ma is az erdélyi 20. századi művészeti alkotásokat. Negyvennyolc könyve jelent meg. Jelentősebb képzőművészeti tárgyú művei: Mattis-Teutsch János, Szervátiusz Jenő, Mohy Sándor, Furhmann Károly, Benczédi Sándor (monográfiák). Erdélyi magyar művészet a XX. században (1990), Teremtő önvédelem (Erdélyi magyar naiv művészet, 1995), Szó, eszme, látvány (50 erdélyi művész a művészetről, 2002). Főbb szépirodalmi művei: Csillagfaragók (1972), Kié vagy Ausztrália? (1979), Ólomharang (versek, 1982), Vincellér-ének (versek, 2002), Örvendjetek némaság lovagjai! (pódiumnapló, 2007). Előadóművészként 1964-től lép fel rendszeresen hazai és külföldi pódiumokon. A legnagyobb sikert a Petőfi a hídon című előadóestje jelentette. Négy előadóestjéről hanglemez is készült. JÓZSA ISTVÁN Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 6.Új elnökség, új feladatok (Romániai Magyar Közgazdász Társaság)A Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) június 2-án tartotta országos tisztújító közgyűlését. A küldöttek a következő két évre hattagú elnökséget választottak, az előző elnökség összetételéhez képest két személyi változás történt – áll az RMKT hétfői közleményében. Az új elnökség tagjai: Szécsi Kálmán regionális igazgató, Raiffeisen Bank, Csatlós Pál branding- és reklámszakember, Promoteus Advertising, Gyerkó László elnökségi tag, Országos Versenytanács, Pajzos Csaba dékán, Partiumi Keresztény Egyetem, közgazdaságtudományi kar, Debreczeni László adótanácsadó, ContExp Kft., Szilveszter Norbert pénzügyi tanácsadó, OVB Allfinanz. A második elnöki mandátumát megszerző Szécsi Kálmán fontosnak tartja a társaság célkitűzéseinek átgondolását és aktualizálását. A korábbi elnökségnek két fontos célkitűzését sikerült megvalósítania: helyreállította az RMKT működésének gazdasági feltételeit, és szorosabb kapcsolatot épített ki a tagsággal – közölte a régi-új elnök, aki eredménynek tartja, hogy sikerült fenntartaniuk két kiadványukat, újabb könyvet jelentettek meg, két sikeres vándorgyűlést szerveztek, újraalapították az ifjúsági frakciót, amelynek tavalyi sikeres konferenciája után idén júliusban a Kárpát-medencei Fiatal Közgazdász Találkozót szervezik meg Nagyváradon. A társaság tavaly elnyerte az év civil szervezete címet. Az elnök a sikertelenségek között említi azt, hogy nem sikerült minden szervezetben élénkíteni a társasági életet, és még szorosabb kapcsolatot kialakítani az erdélyi magyar egyetemekkel. Az új elnökség nagyobb figyelmet fordít a tagság és az erdélyi magyarság igényeire, céljuk még aktívabb szervezet építése. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. június 23.Tischler Ferenc az új alpolgármester (Alakuló testületi ülés Sepsiszentgyörgyön)Gyötrelmesnek és sikeresnek is mondható Sepsiszentgyörgy új vezetőségének alakuló ülése: a teremben alig lehetett levegőt kapni, a beiktatás két és fél órát tartott, de az újonnan választottak ellenszavazat nélkül léptek tisztségbe tegnap délután. Az előző mandátumát meghosszabbító Antal Árpád András polgármester és Sztakics Éva alpolgármester mellett Tischler Ferenc lett az új alpolgármester – mindhárman az RMDSZ emberei –, az EMNP-s Nemes Előd számára pedig új tisztséget, afféle harmadik vagy (Czimbalmos-Kozma Csaba városgondnoki megbízatását is számolva) negyedik alpolgármesteri munkakört hoznak létre, részint azért, mert a legújabb magyar párt Antal Árpád újraválasztását támogatta, másrészt, mint elhangzott, a másképp szavazók iránti tiszteletből. Tanács, főleg új emberekkel A nem annyira ünnepélyes, mint amennyire formális összejövetelen hivatalból Codrin Munteanu prefektus, vendégként Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár, Füzesi Oszkár bukaresti magyar nagykövet, a beregszászi és a csíkszeredai magyar főkonzul, az RMDSZ képviselői, szenátorai, különböző tisztségviselői, román és magyar pártvezetők, civil érdeklődők és a sajtó képviselői vettek részt. Az ülést az EMNP színeiben megválasztott Czegő Zoltán korelnök nyitotta meg – tiszta tekinteteket és tiszta kezeket látva és kívánva –, és alighanem a legfiatalabb, kissé elfogódott RMDSZ-es Aczél Kata zárta, aki a névsor szerinti első ülésvezetője az új tanácsnak. Kezdetben a frakcióvezetők mutatták be a megválasztottakat – az RMDSZ-nek 14, az NLP-nek, SZDP-nek, EMNP-nek két-két, az MPP-nek egy tanácstagja van. Kézfelemeléssel döntöttek elfogadásukról, kivétel nélkül egyöntetűen. Az új összetétel: Aczél Kata, Csatlós László, Debreczeni László, Kató Béla, Kelemen Szilárd Péter, Kondor Ágota, Magyarósi Imola Piroska, Miklós Zoltán, Mild Zoltán, Sztakics Éva Judit, Tischler Ferenc, Vajna László, Vargha Mihály, Zsigmond József (RMDSZ), Czegő Zoltán, Nemes Előd (MPP), Mădălin Guruianu, Marilena Profiroiu (NLP), Rodica Pârvan, Palela Rădiţa (SZDP); az előző időszakban nyolc mandátummal rendelkező MPP-t a következőkben Bálint József volt alpolgármester egyedül képviseli. A tanácstagok egyenként esküt tettek (a Bibliára, illetve az alkotmányra) románul, a magyar tanácstagok azonban magyarul is hozzátették, hogy esküszöm. Sepsiszentgyörgy legyen Székelyföld fővárosa Utánuk az újraválasztott Antal Árpád András polgármester beiktatása következett, ő is elismételte magyarul, hogy Isten engem úgy segéljen. Rövid beszédet is tartott, üdvözölte az egybegyűlteket, és elmondta, hogy az elmúlt négy évben nemcsak fizikailag fejlődött a város, hanem meghatározó közösségi érzés is kialakult, ezt kívánja folytatni, az építkezést és a közösségfejlesztést, hogy Sepsiszentgyörgy Székelyföld legdinamikusabban fejlődő városa, sőt, fővárosa legyen, elegáns, élhető, európai település, ahol jó élni gyermeknek és szülőnek, ahova jó hazajönni, ahol otthon vagyunk. Meg fogunk találni minden használható lehetőséget, és ki fogjuk aknázni – ígérte, mert „hittel és szívós munkával hegyeket lehet mozgatni”. Sepsiszentgyörgy Székelyföld fővárosa lesz, ez nem presztízs, hanem infrastrukturális és szellemi fejlődés kérdése, azaz tudatos jövőtervezés – mondotta, és Isten áldását kérte a városra és a térségre. Ekkor került sor az alpolgármesterek megválasztására: az RMDSZ részéről Sztakics Éva Judit és Tischler Ferenc, a négytagú román frakció részéről Mădălin Guruianu neve hangzott el, újabb szünet következett a cédulák nyomtatására (ez már titkos szavazás volt), és a választáson 20 igennel Sztakics Éva, 15-tel Tischler Ferenc nyert, Guruianu pedig 4-gyel veszített. Egy szavazat érvénytelen volt. Nem szerepelt a napirenden, de a szakbizottsági helyeket is elosztották, nyílt és ömlesztett (egyszeri, kézfelemeléses) szavazással jóváhagyva a tanácstagok kívánságait. Mindenki két bizottság munkájában vesz majd részt, kialakításukban tekintetbe vették a pártok közötti arányosságot, és bár az RMDSZ-frakció kétharmados többséggel mindent vihetett volna, egy-egy elnöki tisztséget átengedtek az EMNP-nek, illetve a román tanácstagoknak. Végül a prefektus egy jó magaviseleti útmutató füzetet nyújtott át a polgármesternek, viszonzásul pedig – széles és célzatos mosolyok mellett – a város zászlaját vette át, amit nem bontott ki, de megköszönt. Győztes gesztus A pezsgőt fél öt felé bontották ki (az ülés kettőkor kezdődött), és ezután tartott közös sajtótájékoztatót Antal Árpád és Nemes Előd: ekkor jelentették be, hogy a néppárt listavezetője a közösségfejlesztési egyesület elnöke lesz, ez nem összeférhetetlen a képviselői tisztséggel, de olyan feladat, amelyet eddig civil szervezetek láttak el, az éppen elérhető pénzforrásoktól függően több-kevesebb rendszerességgel. A Hunyad, Fehér, Szeben megyei szórványprogramok – amelyeket Brassóra is kiterjesztenek –, diáktáborok kapnak ezután szervezett és rendszeres keretet, intézményi odafigyelést. Antal Árpád azzal indokolta a döntést, hogy a szavazatok mögött érzelmek állnak, és ők, mint úgynevezett győztesek, nem kívánják félreseperni az úgynevezett veszteseket, hanem – felismerve, hogy a legnagyobb érték a városban kialakult közhangulat – bizonyítani kívánják, hogy a vezetők alázattal közelednek egymáshoz és az emberek gondjaihoz, mert a közös cél az, hogy mindenki jól érezze magát. Nemes Előd hozzátette: az EMNP mintegy ezer szavazatot veszített Antal Árpád támogatásával (ennyi a különbség a megyei és a városi lista választási eredménye között), de nem a párt, hanem a város érdekét nézték, ezután is ezt kívánják érvényesíteni. Remélhetőleg mindenki a város zászlaja alatt fog menetelni – jelentette ki Antal Árpád, aki azt is elmondta, hogy Tischler Ferenc nem a leköszönt Bálint József hatáskörét veszi át, újragondolják a feladatköröket, és az új alpolgármester – aki igencsak nagy tapasztalattal rendelkezik e téren – az eddig nem eléggé sikeresen kezelt szociális ügyekkel, elsősorban az Őrkő és a Csíki negyed gondjaival foglalkozik majd, és minden támogatást megkap, hogy előrelépés legyen. Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. augusztus 14.Édler lett a háromszéki kereskedelmi kamara elnökeÚj elnöke van a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamarának Édler András György személyében. Debreceni László – aki a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamarát húsz évig irányító Herman Rosnert váltotta – alig néhány hétig töltötte be az elnöki tisztséget. Hétfőn délután egy rendkívüli közgyülés keretében váltották le. A kamara 338 tagja közül 213 volt jelen, és ellenszavazat nélkül választották meg az új elnököt Édler András György közgazdász személyében. Júliusban maratoni ülésen váltották le a kamarát húsz éve irányító Herman Rosnert. Ellenjelöltje, Édler András György akkor kénytelen volt visszalépni, így Rosner kihívója Debreczeni László közgazdász lett, aki a többség szavazatával el is nyerte az elnöki tisztséget. Azóta Édler András cége a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara teljes jogú tagjává vált, így elnökjelöltként részt vehetett a tisztújító közgyülésen. Rákosi Katalin Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2013. március 11.KLMT-közgyűlés – a műemlékvédelmi díjtól Désy Károly pasztellkiállításáigNévadója halálának 50. évfordulójára alapítja meg a Kelemen Lajos műemlékvédelmi díjat a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) – jelentette be a szombat délelőtti közgyűlésen Gaal György elnök, kifejtve: a díjjal olyan személyeket tüntetnek ki, akik a műemlékek helyreállításában, gondozásában, védelmében vagy népszerűsítésében, művészettörténeti értékelésében kimagasló eredményeket értek el. Azok is esélyesek továbbá, akik jelentős támogatással járultak hozzá a műemlékek megóvásához, restaurálásához, illetve hivatali úton elősegítették az ilyen jellegű tevékenységeket. Megtudtuk: a kitüntetettek a Kelemen Lajos portréját ábrázoló plakettet vehetik át, valamint egy diplomát, amelyben megjelölik, hogy szakmai vagy tiszteleti alapon kapta az illető a díjat. A KLMT választmánya által odaítélt elismerést minden évben a műemlékvédelmi világnapon, április 18-án adják át, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusával együttműködve. Egy évben legtöbb két díjat osztanak ki, kivételt képez az idei, első alkalom, amikor több elismerést is átadhatnak. A Kelemen Lajos műemlékvédelmi díj megalapításával megszűnik a társaság eddigi kitüntetéseinek (Debreczeni László, Kós Károly, Veress Ferenc) odaítélése. A közgyűlés résztvevői egyhangúlag fogadták el az újonnan létrehozott díj szabályzatát, akárcsak a pénzügyi jelentést, amelyet Maksay Ádám ügyvezető alelnök ismertetett. Az elkövetkező időszakra vonatkozóan úgy fogalmazott: az erdélyi műemlékvédelem hatékonyabb működése érdekében szükségét érzi egy egységes prioritásjegyzék kidolgozásának, emellett mihamarabb létre kellene hozni egy erdélyi műemlék-gondnokságot, az egyházak és a szakmai szervezetek bevonásával. Maksay szerint elengedhetetlen továbbá az örökségvédelmi stratégia kidolgozása, valamint egy átfogó dokumentációs központ kialakítása. Pasztellek az egyházközség tanácstermében A közgyűlés második részében Takács Gábor, a KLMT irodavezetője nyitotta meg a szovátai születésű Désy Károly akvarellkiállítását. Méltatásában hangsúlyozta: a művész eredetileg festőnek készült, már a marosvásárhelyi képzőművészeti középiskolában kitűnt kiváló rajztudásával és színérzékelésével, az érettségi előtt mégis a szobrászatot választotta. – Saját bevallása szerint döntésében nagymértékben befolyásolta Michelangelo egyik rövid szonettje, amely valahogy ekképpen hangzik: „Itt minden semmi, a művészet örök, a többi por, s a képet túléli a szobor”. 1969-ben felvételizett a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakára, ahol Vetro Artur, Kós András és Mircea Spătaru is tanára volt – mondta Takács Gábor, hozzáfűzve: a főiskola elvégzése után eleinte tanárként dolgozott, majd különböző műhelyekben fejtette ki tevékenységét, az ötvösség és az iparművészet területén. A szobrászattal párhuzamosan kitartóan fest: olaj, tempera, gouache képek kerülnek ki műterméből. – Elsősorban az akvarellt műveli, ami leginkább megfelel érzékeny lelkivilágának. Ez azonban nem könnyű műfaj, a világos színek és a lágyan egymásba simuló tónusok művészete. Désy Károly valójában két különböző technikát alkalmaz, a vizes és a száraz technikát. A vizes technikával éri el a finom, leheletszerű színfoltokat, az erős formákat, a rajzosabb képsíkokat viszont mindig száraz technikával készíti – avatott be a részletekbe a méltató. Az alkotások szakszerű elemzése után, zárásként megjegyezte: a tárlat hangulata egészében véve lírai, híven tükrözik az alkotó személyiségét. A Désy Károly 29 akvarelljéből szervezett kiállítás két hétig látogatható a Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácstermében (Brassai u. 6. szám). Szabadság (Kolozsvár), 2013. április 17.Helytörténeti barangolás a Maros jobb partjánTemplomkulcsok nemes őrzői A 700 éves településként számon tartott Harón kezdték barangolásukat e hétvégén a dévai Bethlen Gábor helytörténeti kör tagjai. A falu nevét a történészek az ómagyar horó (szakács) szóból eredeztetik. Első írásos feljegyzése, a szomszédos településekkel együtt egy 1330-as pápai tizedjegyzékben szerepel, mint bőkezű adományozó egyházközség. Feltehetően ekkor már temploma is volt, hiszen a mai toronyban 15. századi harang szól. A reformáció idején is önálló egyházközségként szerepel a falu, melynek kora középkori temploma valószínűleg az 1658-as tatárjárás idején pusztult el. Újraépítésére csak jó 300 évvel később kerülhetett sor. Addig Kéménd leányegyházaként tartották számon az itteni gyülekezetet – meséli Boros Éva, a helytörténeti kör harói származású tagja. Mint mondja, az 1700-as években újra felvirágzott a falu élete, a Maroson tutajozás folyt, és számos mesterember, cipész, kovács, szabó, kocsmáros talált itt megélhetést. – Feltehetően a tutajozás, meg a földművelés miatt szaporodott meg a faluban a jobbágyság száma, akik aztán az 1784-es parasztlázadás alkalmával kegyetlen pusztítást végeztek a településen, számos nemesi családot irtva ki. Maga a református pap, Kölönte József, illetve a vidék két legjelentősebb birtokosa, Jósika Dániel és Zeyk János is áldozatul esett a pusztításnak – meséli Boros Éva. Az öblös kövekből épült lakóházak, kúriák nagy része azonban megmaradt. Szinte hihetetlen, mennyi középkori ház áll még Haróban! Többségüket az utóbbi században bővítették, bevakolták, de az alapok, a falak, s némelyiknek a szobái is még őrzik a hajdani formákat. A falu élete nehezen állt helyre a Horea-féle pusztítás után. 1873-ban azonban Albert Imre lelkipásztor telket vásárol, és megépül a templom, illetve az első magyar iskola, amit aztán átvesz a románság. 50 évvel később Filep Albert lelkész új telket vesz, új iskolát épít. – Mi is ebben tanultunk, emlékszik vissza Csuka László, egyházi gondnok, aki maga is régi nemesi család leszármazottja. Boros Éva emlékei szerint az 1940-es 50-es években alig féltucatnyi gyermek járt a magyar elemibe. Tanítóik is évente cserélődtek. Az 1960-ban bezárt magyar iskola épületét lerobbant állapotban kapta vissza néhány éve az egyház. Ma már nincs miből és nincs kiért rendbe tenni – véli a gondnok. Mint mondja, a faluban összesen 103 magyar ember él, de többnyire idősek. – A régi nemesi családok közül még itt van a Csuka, Bíró, Enyedi, Markocsány család. A fiatalok többségükben már vegyes házasságban élnek, de gyermekeik azért megtanultak magyarul – mondja Boros Éva. Magyarság szempontjából ennél lehangolóbb a kéméndi református gyülekezet, mely tíznél kevesebb tagot számlál. És a 13. századi szentély bővítésével épült középkori templomának állapota sem túl biztató, annak ellenére, hogy 1999-ben beomlott tetőszerkezetét kolozsvári fiatalok helyreállították. A templom falain 14. és 15. századi freskó-részletek láthatók, melyeken az utolsó ítéletre utaló jelenet, illetve három magyar király alakja vehető ki. A falu bőkezű patrónusa, Kéméndi Váradi Miklós által készítetett 18. századi barokk szószékkoronának azonban már nyoma sincs, akárcsak a szintén általa megrendelt festett mennyezetnek. A templomban jelenleg csupán a freskómaradványos falak láthatók, illetve a nyugati és keleti oldalon lévő keskeny karzatok. A különálló haranglábban 1769-ből való a harang. – Kéménden az 1784-es parasztfelkelést megelőzően szintén 47 nemesi családot tartottak számon. Mára azonban mind kihaltak, elmentek innen – mondja Boros Éva, aki szerint a faluban álló giccses kastélyszerűség egy középkori kúria romjaira épült. Kéménd nemesi családjainak már a 19. század végén csupán emléke élt a faluban. Téglás Gábor 1910-ben kiadott Hunyad vármegyei utikalauzában így ír róluk: „A hajdan virágzó szép családok (a Zeykek, Váradyak, Kéméndyek) szétszóródtak innen, s a Várady udvarháznak szépen kifestett kapuja szomorúan hirdeti, hogy itt hajdan szebb élet volt”. A Maros jobb partján haladva Algyógy irányába, Nagyrápolt történelmi emlékeit is meglátogatták a helytörténeti kör tagjai. A hajdan itt is virágzó életre elsősorban a falu felett magasló többszintes udvarház utal. Téglás Gábor feljegyzései szerint a birtokot a 16. században a Rápolthy, illetve Matskásy család bírta, majd leányágon öröklődve előbb Jósika, majd Hollaky tulajdonba került. A 20. század elején a Kénosi Sándor család lakta. A kastély épületegyütteséhez eredetileg egy főépület, kápolna, malom és a mészkőtufába vájt pince tartozott, melynek fala ma is történelmi emlékeket őriz. Bejáratánál egy latin feliratú kő felett Jósika Dániel neve és az 1783-as évszám olvasható. A pincebejárat gerendáján pedig az 1778-as évszámot sikerült kiböngészni. A falubeliek szerint azonban a különleges pince jelenleg egy helybeli lakos magántulajdonába került. Ezért lakattal van elzárva, és az említett 200 évesnél öregebb gerendán felszegzett tábla hirdeti, hogy „proprietate privată”. A település talajának adottságait amúgy az elmúlt századokban sokan kihasználták, Téglás Gábor feljegyzése szerint még a 20. század elején több barlanglakás, illetve tufa-pince volt használatban Nagyrápolton. A teljesen elhanyagolt, ám boltíves beltereivel még mindig impozánsnak mondható kastély szomszédságában áll a nagyrápolti református templom. Istentiszteletet évek óta nem tartanak benne, a faluban összesen két református család lakik. Az eredetileg román kori templomot a 15. században gótikus stílusban átépítették. A hajóban még láthatók a 14. századi freskótöredékek (Fájdalmas Krisztus és Pieta). Külső falába a környéken talált római köveket építettek be. 1930-ban Debreczeni László tervei alapján újították föl. Faerkélyes alacsony tornyában 1523-ból való harang található. A maroknyinál is kisebb gyülekezet kéthetente szokott összegyűlni a templommal szemközt található, szintén lepusztult parókia épületében – számol be Bakó Gábor, a templom kulcsának őrzője. S az évszázados kőkerítések tövében futó rápolti utcácskán haladva, óhatatlanul felötlik az emberben a kérdés, hogy ki őrzi majd 50-100 év múltán a Maros jobb partján a templomkulcsokat?! Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad). 2013. szeptember 28.Köpönyeg nélkülA kolozsvári Korunk egykori szerkesztőjének „köpönyegéből nőtt ki az erdélyi magyar társadalomtudomány”, a 60-as–80-as években az akkori ifjúság „gyóntatóatyja” volt, majd egyszer csak eltűnt az irodalmi életből. A jelenleg Budapesten élő Aradi (Schreiner) Józseffel beszélgetve számítástechnikától a Szekuritátéval szemben választott stratégiáig jutunk, de közben azt is megtudjuk, miért (volt) érték az erdélyi interdiszciplinaritás. A kolozsvári Korunk egykori szerkesztőjének „köpönyegéből nőtt ki az erdélyi magyar társadalomtudomány”, a 60-as–80-as években az akkori ifjúság „gyóntatóatyja” volt, majd egyszer csak eltűnt az irodalmi életből. A jelenleg Budapesten élő Aradi (Schreiner) Józseffel beszélgetve számítástechnikától a Szekuritátéval szemben választott stratégiáig jutunk, de közben azt is megtudjuk, miért (volt) érték az erdélyi interdiszciplinaritás. – Az életrajzát böngészve meglepődtem: magyartanári előképzettséggel lett stratégiai tanácsadó, adatbázis kezelő rendszereket, felhasználói felületeket és szövegelemző rendszereket tervezett. – Eleve volt ilyen irányú érdeklődésem. Az első ajándék, amit külföldről hozattam, egy kis számítógép volt. Csokoládés dobozban csempészték át nekem. Egy Sinclair ZX81-es volt, „fantasztikusan sok”, 1 kilobájt memóriával, de ezen belül kis programokat lehetett gyártani, sőt, kis adatbázist is lehetett programozni. Ezzel „játszottam”. Egykori fiatal szerzőim közt van például Hajdú Farkas-Zoltán, az ő társadalomtudományi esszéit is közöltem a Korunkban. Belőle úgy lett később heidelbergi komputercég-tulajdonos, hogy amikor nekem el kellett jönnöm Kolozsvárról – mindössze egy hetem volt rá –, ezt a kis számítógépet neki adtam, ő „játszott” vele tovább. – Hogyan fért meg egymás mellett a társadalomtudomány és az informatika? – A számítástechnika nem szüntette meg az előzőt, változatlanul érdekelnek bizonyos témák. Leginkább az identitás kérdése foglalkoztatott. Egyfajta köztesség jellemzett: sem ide, sem oda nem tartoztam, közben pedig ide is, oda is egyszerre. A hetvenes-nyolcvanas években nem lehetett engem besorolni, hogy urbánus vagyok-e vagy népi, mert mindkét világgal egyformán közeli volt a kapcsolatom. Az ide is, oda is tartozások nagyon fontossá tették számomra az identitás kérdését, de nem volt identitásválságom. Még attól sem, hogy itt Aradinak ismertek, másutt pedig a Schreinerként, az eredeti családnevemen. De mindenütt, mindig tudták rólam, hogy magyar vagyok, magyarul gondolkodom. – Miért lett Schreinerből Aradi? – Először is nagyon vegyes családból származom, vannak sváb, szász, székely és román őseim, bányász nagyapám például egy móc asszony és egy francia mérnök gyermeke volt. Így igen sokféle világ találkozott abban a családban, amelybe én születtem, s amely magyarul beszélt. Magyarul beszélt a román-szász nagyanyám és a burgenlandi származású nagyapám is. Édesapám 1944-ben szovjet hadifogságba esett, ’48 körül halhatott meg, de erről sosem kaptunk hivatalos értesítést. Gyermekkoromat Arad határozta meg, és édesanyám kétségbeesett hite, hogy édesapám mégiscsak hazajön. Később Kolozsváron a Korunkban kezdtem közölni. Egy egyetemistákról szóló pályázati írásommal második díjat nyertem, de ez cenzurális okokból nem jelent meg. Első közölhető írásom Einstein fiatalkori írásairól szólt, és a közléséhez két anekdota is kapcsolódik. Közlés előtt Balogh Edgár behívott a szerkesztőségbe, és kijelentette, hogy a magyar kultúrában nem lehet idegen hangzású névvel közölni. Akkor nem közlök, mondtam. A recenzióm aztán mégis megjelent, Schreiner néven. A másik anekdota szerint – nem tudom, hogy igaz-e – Kohn Hillel, aki fontos erdélyi baloldali személyiség volt, azt írta egy levélben Gáll Ernőnek, hogy egy tehetséges zsidó fiú Einsteinról szóló recenzióját olvasta a Korunkban, támogatni kell a fiatal szerzőt. Telt-múlt az idő, és én jó ideig nem közöltem többet, míg aztán egy számomra nagyon vonzó témáról, a lustaság értelméről – arról, hogy kívülről lustaságnak tűnhet, ha valamin mélyen gondolkodunk – megjelent egy publicisztikám Aradi József név alatt. Kérdeztem Balogh Edgárt, hogy ez mégis micsoda, mire ő azt válaszolta: „ez a te írói neved”. Aztán újságíró lettem, így megszokottá vált számomra az álnév használata. És különben is: tényleg aradi vagyok. – Itthon Aradiként mutatkozik be? – Igen, Aradiként, mert itt Aradi Jocóként ismernek. Informatikusként a Schreiner nevet használom. Ez is a köztesség tipikus formája: két kalapom, két nevem van. Szememre is vetették később a Helikonban, hogy „névopportunista” vagyok, aki úgy váltogatta a neveit, mint más a kalapját, aszerint, hogy hol melyik névvel tud érvényesülni. – 1983-ban hagyta el Romániát. Milyen értékekből táplálkozott nyugaton? – Külföldön épp az volt az érték, hogy itt, Erdélyben nem szakosodtunk. Abban az időben a különféle területeknek nem voltak saját intézményeik. Ez eredményezhetett olyan helyzeteket, amibe én is kerültem, hogy Gáll Ernő egyik napról a másikra kinevezett a Korunk filozófia-szociológia-társadalomtudományok területeinek szerkesztőjévé, miközben pontosan tudta, hogy egyik területen sem vagyok szakember, hisz magyar szakos tanár voltam. Olyan helyzetek adódtak, amelyek miatt az embernek eleve interdiszciplinárisnak kellett lennie, sok irányból szedte össze az információt, sokszor több nyelven. Számos esetben azért kellett megtanulni egy nyelvet, mert az a bizonyos könyv egy adott nyelven volt elérhető. Az élet olyan helyzeteket teremtett, ami eleve sokoldalúvá tette az embert. Ráadásul felvetett olyan kérdéseket is, hogy miképpen viszonyulnak egymáshoz a különféle területek problémái, hogy tényleg új paradigmák vannak-e a világban. Vagy hogy a paradigmák valóban váltják-e egymást, vagy mindegyik igaz-e. Ez a sajátos erdélyi pozíció olyan gondolkodásra kényszerített, ami nyugaton nagyon értékesnek számított, ott ugyanis mindenki szakosodott. – A nyolcvanas évek Szilikon-völgye bizonyos szempontból legalább annyira sajátos közeg lehetett, mint a kommunista Románia… – Olyan csoportban dolgoztam a Stanford-egyetemen, ahol egyetlen amerikai sem volt, kivéve a főnököket. Orvosdiagnosztikai rendszereket építettünk, de a csapatba számos területről érkeztek új kutatók. A brown bag – vagyis barna zacskó – elnevezésű beszélgetések pedig nagyon meghatározók voltak: délben mindenki barna tasakban hozta az ebédjét, és közben arról beszélgettek, éppen ki mit csinál. Másik érdekessége, hogy egyik napról a másikra csak úgy eltűntek emberek. „Hol van John? Tegnap még itt volt. Ja, új céget alapított”. Gyorsan változó, dinamikus világ volt, ahol csak azt nézték, hogy mit tud az ember. Egyetlen európai országban sem juthattam volna olyan helyzetbe, mint ott. Sőt, olyan helyzetbe sem, hogy később vezető legyek, mert ahhoz Európában vállalatvezetői szakdiploma kell, nem mindig a tudás számít. Amerika viszont sokkal lazább és meritokratikusabb. – A Korunk szerkesztőjeként számos fiatallal ápolt kapcsolatot, a tanácsok mellett könyveket is adott nekik. Honnan tudta, hogy kinek adhat például egy Bibó-könyvet és kinek nem? – Nemrég vetődött fel bennem, hogy bár az erdélyi kultúra valamennyi fontos szereplőjével találkoztam, a régiekkel is, mint az Erdélyi Fiatalok Debreczeni Lászlójával, hihetetlenül sok emberrel volt kapcsolatom, Mikó Imrével viszont soha nem találkoztam. Miért kerültem például egy Marosi Pétert, Szőcs Istvánt vagy Herédi Gusztávot? Lehet, hogy létezik egyfajta emberismeret-antenna? A diákok közül sokan rögtön hozzám jöttek, amikor behívták őket a Szekuritátéra. Azt kérdezték, mit tegyenek, és én mindig azt mondtam, hogy nem muszáj együttműködni. Bátorság volt-e mindez? Inkább stratégiának nevezném. Abból indultam ki, hogy mindenkiben megbízom, de akiket nem szerettem, azokkal nem tartottam a kapcsolatot. Azt hiszem, még Bukarestből hoztam azt a tapasztalatot, hogy ha valamit nyíltan teszel, akkor kevésbé vagy támadható. Amikor felkerestek például a magyarországi ellenzék tagjai, telefonon beszéltem meg velük a találkozót, hogy a lehallgatók jól hallhassák… Publikusan nem mondtam ellenzéki, bíráló szöveget, magánbeszélgetésekkor viszont sok mindent elmondtam, többek közt azt is, hogy meg lehet tagadni az együttműködést. Engem is többször próbáltak beszervezni, hívtak kávézóba, hogy „beszéljük meg a dolgokat”. Mondtam, hogy nagyon szívesen, jöjjenek be a Korunk szerkesztőségébe, mert Gáll Ernő, a főnököm háta mögött nem mondhatok semmit. Soha nem jöttek. – Miért hagyta el az országot? – Személyes, családi okokból. A feleségem angol szakos tanárként Kolozsvártól negyven kilométerre kapott állást. Bánffyhunyadról kellett ingáznia, én oda utaztam hozzá naponta. Ő volt a beszervezés számára a nyomásgyakorlás eszköze: azt mondták, hogy soha nem fog Kolozsváron vagy a város közelében állást kapni, vagy azzal fenyegették, hogy kiteszik a tanügyből. Ő korán fejébe vette, hogy ezt az országot el kell hagyni, nekem meg sem fordult a fejemben. A feleségemet kétszer is külföldre engedték, engem soha. Másodjára kint maradt Németországban. A többi egyértelmű volt: kitettek a Korunktól, és édesapám származása nyomán Németország befogadott. – Foglalkoztatta valaha a hazaköltözés gondolata? – ’89 után Amerikában voltam, egy olyan országban, ahol óriási élmény, hogy az embernek nem a diplomái után kutakodnak, hanem az számít, milyen képességei vannak. Ezért nem tűnt akkor alternatívának a visszatérés, de nagyon érdekeltek a hazai dolgok, sok energiát fektettem abba, hogy olyan lapokat szerezzek be, amelyek az itteni helyzetről írtak. És akkoriban indult be az internet is. Írtam az első internetes címekre, leveleztem főleg informatikában jártas emberekkel, mert másoknak még nem volt levelező címük. És ez már az az időszak volt, amikor látni lehetett, hogy igazából nem változtak meg a viszonyok. Jöttek a vásárhelyi események, és amikor San Franciscóban Tőkés Lászlóval találkoztam, elmondta, hogy távolról sem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan otthon elképzelték. De különben sem tudom már a saját korábbi pályámat folytatni, egyszerűen azért, mert eltérítettem magam. Aradi (Schreiner) József Költő, szociográfus, szerkesztő, internetstratégiai és társadalmi hálózatok szakértője,nemzetközi stratégiai tanácsadó, 1943. április 18-án született Aradon. A Babes–Bolyai Tudományegyetem filológiai karán végzett magyar szakot, majd újságíróként dolgozott a temesvári Szabad Szónál. 1983-ban Németországba emigrált, de a későbbiekben élt és dolgozott az Egyesült Államokban, Kanadában, Közel-Keleten és Mexikóban is. Informatikus, rendszerszervező és üzletvezetői (MBA) képesítését a müncheni Meteosat Software Institute-ban szerezte. A ’80-as évek végén a Szilícium-völgyben szoftvertervezőként intelligens adatbázis-kezelő rendszereket, felhasználói felületeket és intelligens szövegelemző rendszereket tervezett és fejlesztett, majd a ’90-es években négy éves kutatói ösztöndíjjal a Stanfordi Egyetem ontológiai kutatócsoportjába kapcsolódott be. 1994-től Szaúd-Arábiában töltött be vezető pozíciókat informatikai szakterületeken. Nemzetközi vállalkozások üzletfejlesztési igazgatói, marketing- és kereskedelmi vezetői, ügyvezető igazgatói, informatikai igazgatói és vezérigazgatói pozícióit töltötte be. Budapesten él, két fiú és egy lány édesapja. Dénes Ida Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. július 19.Jód-völgyi apadás (Székelyföld peremén - 3.)Az utolsó magyar bástya A Felső-Maros völgyében élő magyarok egyetlen működő intézménye – utolsó bástyája – a római katolikus és a református egyház. Ebben a térségben, miként máshol is, a magyar nyelvű oktatás folyamatosan háttérbe szorul, így az anyanyelvhasználat családon kívül csak templomokban, gyülekezeti házakban biztosított. A magyar nyelv folyamatos térvesztése egyaránt érint reformátusokat, római katolikusokat, így a térség szórványlelkészei nemcsak lelkipásztori, hanem anyanyelvápolói szolgálatot is ellátnak. Mentik a menthetőt, ameddig tehetik. A kisrégió településein a katolikus hívekről Márton István gödemesterházi plébános gondoskodik. Fiatalos, dinamikus lelkész, aki szerint szórványvidéken jellemző, hogy a lelkipásztor egy-két év szolgálat után általában továbbmegy, s más jön helyette, de ez a gyakori váltás a közösségnek nem jó. Ő maga nyolc esztendeje szegődött a Maros mentére, Maroshévíztől Dédabisztráig teljesít lelki szolgálatot, próbálja összetartani közösségét. Összesen 274 híve van, többségük a három nagyközségben él: százharmincnyolcan Gödemesterházán, nyolcvanan Palotailván, míg ötvennégyen Ratosnyán, illetve Jódon laknak. Feketegödén mindössze hat lélek maradt, ott egy háznál tartja a szentmisét, miközben olykor főznek, ez a „családpasztoráció teljes megélése”, élete egyik legnagyobb élménye. Anyagi problémák mindig voltak, vannak, de „ha az Isten veled van, bármi lehetséges” – vallja a nagykászoni származású pap. Ilyen körülmények között fontos, hogy a lelkész hívei között éljen, ráhangolódva az ő egyszerű életükre, „a lelkipásztorkodásnak a 21. században csak így van esélye, szórványban igen lényeges a személyes kapcsolat, mert ennek megtartó ereje van”. Márton István meséli, Jódról, illetve Ratosnyáról katolikusok mellett reformátusok is jönnek misére és fordítva, hívei református istentiszteletre is elmennek. Általában harminc-harmincöten vesznek részt a szentmisén, köztük hat katolikus gyermek. Itt a református és a katolikus egyház egymást kisegíti, örömteli, magyarázza, hogy a református harangozónő katolikus férjével együtt gondozza templomukat. „Ez az átjárás itt, Jódon és Ratosnyán működik a legjobban – hangsúlyozza –, ez az egyik legjobb dolog, ami nekem örömet okoz, mert figyelünk egymás ünnepeire. Nekem ez jó érzés, mert eljönnek a templomba református és katolikus fiatalok, együtt szervezik ünnepeiket, úgy lehet közösséget építeni, hogy ebben mind a két felekezet részt vesz.” Ezen a vidéken sokkal gyötrelmesebben élnek az emberek – magyarázza Márton István –, mint ott, ahol több termőfölddel rendelkeznek, de ez a helyzet „megtanította ezt a népet túlélni, megpróbálnak mindenből, a legsilányabb dolgokból is kihozni valamit”. Igen nehezen élnek a palotailvai volt fafeldolgozók – Gödemesterházával és Ratosnyával ellentétben ott semmilyen őslakosság nem létezett –, nehezen tudnak valamihez kezdeni. Érdekes tény, és elég nehéz elfogadni, hogy két magyar tömb, a gyergyói és a marosszéki között, Erdély közepén szórványban vagyunk – fejtegeti a plébános. „Istenbe vetett hitünk és vallásunk jelent valamilyen garanciát arra, hogy megtartsuk magyarságunkat.” De minden szempontból küzdeni kell, Gödemesterházán például 2013 őszétől megszűnt a magyar elemi, a kisdiákok Maroshévízen járhatnak iskolába. A hittanóra így arra is jó lehetőség, hogy a gyermekek egymással találkozzanak a plébánián, ott van egy kis könyvtár, de még játékokkal is felszerelték. Nagyobbak számára szombat esténként tart hittanórát, ilyenkor szorgalmazza a felolvasást is, mert otthon nem olvasnak, kijavítja a helytelen beszédet. Szentmiséin gödemesterházi reformátusok is részt vesznek, mi több, vegyes házasságban élőknél előfordul, hogy az ortodox feleségek is eljönnek. Két görögkeleti vallású nő katolikusnak kereszteltette gyermekét, vannak olyan gödemesterházi ortodoxok, akikhez rendszeresen jár házszentelésre, „ha nem megyek, megsértődnek”. Ha eljövünk Székelyföldről szórványvidékre papnak, itt másképp kell magyarnak lenni, „az ottani kabátot le kell vetni” – hangsúlyozza Márton István, hozzátéve, ezeknek az embereknek itt kell élniük, el kell fogadniuk az itteni játékszabályokat. „Hiszem, hogy a mi március tizenötödikénk is olyan értékes, mint ott, ahol kivonulva emlékeznek, itt másképp kell ehhez hozzáállni, hogy ne sértsünk meg más nemzetiségűeket, ne keltsünk konfliktushelyzetet. De ez nem meghunyászkodás, a magunk módján mi is megtartjuk ünnepeinket.” Menedék a gyülekezetnek A patinás, Debreczeni László által tervezett jódi református templom szomszédságában, a Jód-patak jobb oldalán, az erdő mellett, vadregényes környezetben húzódik a Református Parokiális Komplexum. Többfunkciós épület, udvarán sportpálya, játszótér s a lelkészi hivatalon, illetve paplakon kívül közösségi tevékenységeket befogadó helyiségekkel, vendégfogadásra kialakított emeleti szárnnyal is rendelkezik. A létesítmény Nagy Ferenc református lelkipásztor és felesége, Nagy Edit kántor tizennyolc éves jódi szolgálata alatt született, s elképzeléseik szerint az elkövetkező időszakban tovább alakítják, szépítik. A disznajói származású házaspár 1995-ben került Jódra, s holland testvérgyülekezetük javaslatára 2000-ben határozták el, hogy kibővítik az addigi lelkészi hivatalt és lakást, vendégfogadásra is alkalmassá teszik. Elkezdték az építkezést, kialakították a tetőteret, a gyülekezeti termet, a konyhát s vendégházuk 2003-tól működik – magyarázza Nagy Edit. Egyebek mellett azzal is szerencséjük volt, hogy férje ezermester, mindenféle munkálatot elvégzett padlócsempézéstől a villanyhálózat vezetéséig – teszi hozzá. Nyáron negyven-negyvenkét főt fogadnak szobáikban, télen húsz személynek biztosítanak fűtött helyiségekben szállást. Az emeleten társalgót is berendeztek, a folyosóról több mosdó, illetve tusolófülke, illemhely nyílik. A vendéglátással Nagy Edit foglalkozik, hírük „szájról szájra” terjed, nem reklámozzák, ennek ellenére szobáik folyamatosan foglaltak, sokan felkeresik vendégházukat, az őket támogató református holland barátaik mellett érkeztek már Magyarországról, Finnországból, de még Irakból is. Létesítményük közösségi jellegű: Nagy Edit hetente egyszer vallásórát tart két tucat gyermeknek, a nagyobb ifiseket férjével bibliaórára várják. Utóbbiak mintegy húszan vannak, köztük egyetemisták is. A tiszteletes asszony az itteni csendet szereti, nem tudna városban lakni, élete a zene és a gyermekek, ezért színdarabot, néptáncot, énekeket tanít nekik, karácsonykor házról házra járnak énekelni. Vallásórára nemcsak reformátusok, hanem katolikus, mi több, ortodox gyermekek is eljönnek, szép magyar szóra tanítja a 6–14 éveseket, mert többségük „úgy beszél, mint a csángók”, számukra fontos a magyar óra. Kisebbeknek, fiataloknak nyaranta evangelizációs tábort szerveznek, ilyenkor negyven gyermek zsongja be a parokiális központot, helybeliek mellett széplakiak is. Számára az a legfontosabb, hogy magyarul tanítsák őket, kéri tőlük, beszéljenek magyarul, mert a vegyes házasságok miatt erre egyre kevesebb a lehetőségük. A vegyes nemzetiségű családokban a gyermekek magyar nyelvhez való viszonya az anyákon múlik, ha ők román anyanyelvűek, otthon inkább románul beszélnek, s így tanulnak majd tovább az iskolában – magyarázza a kántor. De nem csak fiataloknak nyújtanak szellemi és lelki táplálékot, gondoskodni próbálnak felnőttekről, idősebbekről is: télen bibliaórát tartanak, közösen vallásos filmet néznek, illetve farsangi bált szerveznek, kórusban énekelnek, színdarabot tanulnak, mi több, a nyugdíjasokat még fürdőre is elviszik. Amikor bemutatnak egy-egy színdarabot, zsúfolásig telik a kultúrotthon, utána még mulatságot is tartanak. Ha mi nem hozunk össze valamit, itt nincs semmi – vélekedik Nagy Edit, mindezek ellenére úgy látja, negyven-ötven év múlva Jódon már nem lesznek magyarok. Küzdelem a rozsdával Nagy Ferenc református szórványlelkész tizennyolc évi jódi és környékbeli szolgálat után úgy értékeli, a Felső-Maros menti magyarság helyzete hosszú távon nem túl biztató. Mivel a családok nagy része vegyes nemzetiségű, nincs magyar iskola, a gyermekek magyarság szempontjából „elvesznek”, az egyház az egyedüli intézmény, amely tartja a lelket a magyarságban. Tapasztalata szerint a kiüresedő házakat általában román nemzetiségű városlakók vásárolják meg nyaralónak, akik nem tartanak kapcsolatot sem az egyházzal, sem a közösséggel. Gyülekezete fogy, amikor idekerültek 1995-ben, még 350 magyar református élt, ma már csak 203-an maradtak, nyolcvan százalékuk nyugdíjas. Egyre kevesebb a fiatal, lassan megszűnik a tánccsoport is, bár amikor négy-öt évente szerveztek egy-egy nagyobb kirándulást, akár Hollandiába is, ők mindig felléptek. Vendégházukban vakációzó apró gyermekekkel, ifjabbakkal próbálják pótolni ezt az űrt, ilyenkor nem érzik, hogy hiányoznak közösségükből a fiatalok. „Harminc-negyven év alatt biztosan leapad gyülekezetünk, viszont soha nem veszítjük el a reményt” – vélekedik a szórványlelkész. Szerinte bekövetkezhet változás, ha turizmus vagy más téren befektet egy komolyabb vállalkozó, akkor minden másképpen alakulhatna. Nagy reményeket fűznek az épülő ratosnyai vízi erőműhöz, ott lesz majd egy hatalmas gyűjtőtó, amely lendíthet egyet a vidék idegenforgalmán. „Ez a nagy fogyás nemcsak az elhalálozásnak, hanem a kivándorlásnak is tulajdonítható – hangsúlyozza a lelkész –, Nyugat-Európának talán nincs is olyan országa, ahol ne lenne elszármazottunk. Úgy érzem, nekünk, erdélyi magyaroknak hatalmas betegségünk, hogy amikor honfitársaink kikerülnek Nyugatra, nem úgy gondolkoznak, mint a román atyafiak, akik igyekeznek pénzt spórolni, hazajönni, és valamibe befektetni, magyarjaink inkább arra törekednek, hogy kint minél hamarabb felszívódjanak.” A lelkészi állás Jódon anyagiak miatt nincs veszélyben, a gyülekezet hozzájárulása mellett további bevételi forrást jelent a vendégház, harminchektárnyi erdejükből származó jövedelmüket pedig befektetik az épületbe. Vasárnaponként az egyházközség 15–20 százaléka vesz részt istentiszteleten, amikor a fiatalok hazajönnek, hetvenen is összegyűlnek a templomban. Ratosnyán a községközpontban mintegy félszáz református él, a palotailvai közösség már sokkal kisebb, legkevesebben Dédán (hárman) és Dédabisztrán (öten) maradtak, Szalárdon már kihalt a magyar közösség. Nagy Ferenc azt vallja, sokszor jóval nagyobb a lelki elégtétele egy szórványlelkésznek, mint nagyvárosi kollégájának, az arányokat tekintve ugyanis Jódon jóval többen járnak vasárnaponként templomba, mint egy-egy városi gyülekezetben, előfordul, hogy kis közösségük fele is részt vesz az istentiszteleten. „A mi szolgálatunkban is megvan a sikerélmény – hangsúlyozza –, ugyanakkor a magyar nyelv utolsó bástyája itt a templom, én a magyarság szempontjából úgy tekintek egész Erdélyre, mint egy hatalmas pléhlemezre, amelyet mindenhol kikezdett a rozsda, de legjobban a széleken, a végeken terjed. Pillanatnyilag Erdélyben az egyházak azok a bástyák, amelyek próbálják megakadályozni e rozsda terjedését. Mindenhol fogyunk, de ameddig az érintett településen az egyház tud biztosítani egy lelkészi állást, addig a magyaroknak lesz egy menedékük, egy bástyájuk, ahova húzódjanak és ahonnan erőt kapnak, hogy kitartsanak.” Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. július 30.Templomaink – Bikfalva (Református Hírnök)„Sepsiszentgyörgyről tekintve feltűnő jelenség a bikfalvi vártemplom hatalmas tornya. Délutáni napsütésben valósággal világít a Kövesponk alján” – ezekkel a szavakkal jellemzi Kónya Ádám a bikfalvi református templomot, amelynek tornya feltehetően valamikor a 15. század végén épült, hajója pedig csak jóval később, 1863-ban, amikor a régit lebontva, megépítették a ma is álló, több mint 500 ülőhellyel rendelkező templomhajót. A gúlasisakkal ellátott, 34 méter magas torony másfél méter vastagfalába vágott ajtón keresztül egy későgótikus terembe lépünk, amelynek dongaboltozatát a 15. század végére jellemző, kettősen hornyolt terrakotta bordák hálózata díszíti. A torony emeletein felfelé haladva pedig még inkább tetten érhető a középkor hangulata. Nagyméretű, könyöklős kiképzésű falfülkék belsejében a korra jellemző keskeny lőrések sorakoznak. Az első övpárkány fölötti rész Debreczeni László szerint már 17. századi, az eredetileg íves-tornácos toronysisak pedig még később épülhetett. Ezt 1939-ben éppen Debreczeni tervei alapján átépítették, viszont a második világháborúban a toronynak ez a része megsemmisült. Szemtanúk visszaemlékezése szerint az Észak-Erdélybe bevonuló román hadsereg használta célpontnak és egy ágyúlövedék találta el, azonban még 1945-ben visszaállították eredeti formájába. Sajátos története van a templomhajó megépítésének. Ugyanis a régi gótikus templom helyére 1863-ban épített új hajó a falu akkori lelkésze „fondorlatos cselvetésének” köszönheti létét. Erről Orbán Balázs a Székelyföld leírásában a következőképpen ír: „Bikfalvának magaslaton fekvő várkastély környezte régi temploma volt. E templom már a felszaporodott hívek befogadására igen kicsiny és romladozott vala, s az orgona teremtett nekik egy új, igen szép és nagy templomot. Igen, az orgona teremtette a templomot, s ez állítás bármilyen nevetségesnek látszassék is, mégis így van.” A teljes történet úgy szól, hogy a már említett okok miatt a lelkész szerette volna rávenni híveit egy új templom építésére. Miután azonban javaslatát elvetették, „az eszélyes lelkész átlátván, hogy szép móddal nem boldogulhat, cselhez folyamodott, s híveit rábírta, hogy legalább a már használhatatlan régi orgona helyett újat csináltassanak. Ebben megegyeztek, s annak megcsináltatását a tiszteletes úrra bízták.” A tiszteletes pedig ennek nyomán rendelte meg Kolonits István orgonaépítő mesternél azt az egymanuálos, 12 regiszteres orgonát, amely manapság is a templom egyik ékessége. Azonban jól tudván, hogy mit tesz, olyan nagyméretű orgonát rendelt, hogy amikor az elkészült, nem fért be a régi templomba. Így tehát a bikfalviaknak nem maradt más választásuk, minthogy az orgonát is befogadni képes új templomot építsenek. „Ekként épült a mostani szép, ízléses nagy templom, melynek kevés párja van Székelyföldön. És behelyezték a szép nagy orgonát, mely szintén a Székelyföld legszebb és legnagyobb orgonái közé méltó joggal sorozható.” – foglalja össze Orbán Balázs a templomépítés történetét. Az építkezésnek azonban leginkább a várfal látta kárát, ugyanis miután eredeti szerepét már elvesztette, jelentős részét lebontották. A megmaradt és ma is álló várfalrészt kívülről támpillérek tagolják, belül pedig három lőrés kiképzése tanúskodik középkori eredete mellett. Felbecsülhetetlen értéket képvisel a templom 1640-ben öntött harangja, mely nem annyira régiségében áll, hanem inkább abban, hogy latin felirata mellett, hibás betűkötéssel ugyan, de magyar nyelvű feliratot is tartalmaz: BIKFALV: AZ ISTENNEK DICZRETIRE CZINALTATVNK ES HARANGOT. 1640. Ismereteink szerint ez a második olyan magyar felirat, amely harangon a 17. században előfordul, és egyben arról is tanúskodik, hogy a bikfalvi reformátusok ezen kezdeményezése egy évszázaddal megelőzte a magyar nyelv harangfeliratokon történő meghonosodását. Az új templom építésének idején még 1150 lelket számláló bikfalvi református gyülekezet az azóta eltelt másfél évszázad alatt 330 főre apadt, de ez a maréknyi közösség továbbra is híven őrzi ősei örökét, amelyre méltán lehet büszke. Sánta Imre Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-30 | 31-35
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
